Hosszú volt az út és fárasztó. Az idő múlásával beláttuk, Nicolas elküldése otthonról nem volt a legbölcsebb döntés. Mindig is nehéz volt vele. A szabályokat megszegő, felelőtlen báty. Mindig szemmel kellett tartanai. A baj igazi cimborájává lett. Már születésétől fogva. Kontrollálhatatlan. Amíg otthon élt velünk néha, mikor hazajött, szemmel tudtuk tartani. De most, hogy idegen földön kószál teljesen megváltoznak a szabályok. Még csak nem is fogják nemesnek nézni. Nemesnek! Hát tehet ő ilyet? Miféle viselkedés ez a részéről? Persze, kérdezem én, aki mindössze megjátssza a jó kislányt. Szerencsémre apánk előtt nehéz képmutatónak lenni, és ő az egyetlen, akinél megpróbálok kevésbé engedetlenül viselkedni. Beleegyeztem kérésébe. "Keresd meg testvéredet és hozd haza!" Parancs, melynek nem lehet nemet mondani. Sajnos nem lehet levelet írni csak úgy valakinek, hogy 'hé, szóljál már annak a lókötő Nic-nek, hogy poroszkáljon haza Erdélybe'. Nem megoldás. Így persze ki más, ha nem az ő drágalátos hugicája az, akit utána kell küldeni. Szerencsémre megfelelő kiképzésben részesültem, és nem vagyok egy nyafogós, védeni való hercegkisasszony. Pfuj, nyávogjon a macska! Igen, határozottan nem szeretem az előkelőségeket. Az egyszerű, kevésbé nagyképű emberek jobban vonzanak. Ám most, mégis segítségre szorulok. Hatalmas ez az ország, én pedig egyetlen, szinte névtelen embert keresek benne. Esélytelen, de azért megpróbálom. Jobb híján, olyasvalakihez fordulok segítségért, akiben megbízhatok és tudom, nem hagy cserben. Ez a bizonyos valaki pedig odafent él. Nem vagyok valami nagy hívő s vallásos alkat, de, próba szerencse.
Utam többek között ezért is vezetett a híres-neves Párizsba. Itt szeretném elkezdeni a keresést, és jobb helyet fohászomhoz nem is találhatnék, mint a nagy Notre Dame. Nem látok templomot valami sűrűn, de ha már ide hozott a sors vagy apám parancsa, tudja fene, adjuk meg a módját az imának. Sok francia szem tekint rám. Nem szokhattak hozzá öltözékemhez, és a tényhez, miszerint egy nő épp úgy ül a lovon, mint a férfiak. A fegyvereimről ne is beszéljünk! Leszállva kedves barátom hátáról megpaskolom nyakát. Mintegy dicséretnek szánva, majd fegyvereim levéve a nyereghez erősítem. Nem volna illendő talpig harci öltözetben bemenni ebbe a hatalmas építménybe. Felsétálok a lépcsőkön, közben azt saccolgatom milyen magas is lehet ez a csoda. Belépve nem csalódom. Éppen olyan díszes és lélegzet elállító, mint amilyennek az ember elképzeli. Még csillogóbb is. Nem vagyok oda a túlzott pompáért, de ez valóban gyönyörű, meg kell hagyni. Megértem, miért épült olyan sokáig. Többször fordulok meg tengelyem körül, míg a díszítést nézegetem. Fel a mennyezetre emelem tekintetem, a falakra, az oltárra és igyekszem betelni a hely minden egyes apró részletével. Fantasztikus mi mindenre képesek az emberek. Igen, a Katolikus Egyház mindig is szerette a fényűzést. Igaz Pápa uraság? Jaj! Nem panaszkodom, s nem szidom. Hiszen most jöttem kérni valamit! Mégis, nem tudom abbahagyni a hátrálást. Erős késztetést érzek, hogy tovább csodáljam a végtelenbe a Notre Dame belső szépségét. S, hogy őszinte legyek ez már több kell legyen egy egyszerű templomnál. De, nem tudom megmondani mi ez pontosan. Katedrális?