Killian & Amber

Hamis és önző játékot játszunk mi ketten, melyben mindkettőnknek megvan a maga érdeke. Nekem az ékszer kell, ahogy neki is, ellenben ő még nem tudja, hogy mennyire kell nekem az a darab. Vonz magához, mint méheket az édes nektár, vonz, mint cápákat a rothadó hús, ő mégis azt hiszi, hogy egy kis szempilla rebegtetéssel el tudja teljesen venni az eszem. Szép nő, a szemei, a haja, az ajka. A bőrének illata képes megrészegíteni. Olyan érzés, melyet ritkán érzek. Mégsem tudom elfelejteni az én egyetlen Anubis-omat, aki az életét vesztette. Több, mint tíz éve halott, én pedig képtelen vagyok túltenni magam az elvesztésén. De attól még a férfi ott lakik bennem, a férfi, aki olykor vágyakat érez nők iránt. Olyan nők iránt, mint Ambrosia. A neve is szinte tiltott, ő mégis nekem kínálja fel magát a szabadságáért, és az életéért cserébe. Azt talán meghagyom. De meg van a magamhoz való eszem, tudom, hogyan vegyek le a lábáról egy hozzá hasonló nőt. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy ő nincs rám hatással. Ahogy hozzám ér, kiráz a hideg, ahogy incselkedik, érzem, ahogy elönt a vágy. Tudom, hogy ő is hasonlóképp érez. Nem tudom, hogy miért, de egy pillanatra látom benne a nőt, akit elnyom. Mégsem fordítok neki nagy jelentőséget.
- Ó, nem kedvesem. Te nem vagy kém, ebben biztos vagyok... Nem férnél bele a célpontjaim nemesi mivoltukba. Olyat küldenének, aki kevésbé... feltűnő - mondom halkan ajkaira suttogva a szavakat, miközben cselekedni kezdek. Látni akarom a testét, fedetlenül, ahogy megteremtette az anyatermészet. Pontosan úgy, ahogy sok nő nem mutatkozik, csak a szajhák, és azok, akik nem akarnak komoly kapcsolatot. A mai világban nehéz olyan nőt találni, aki nem pirul bele a szavaimba, és Ambrosia nem tette, nem jött zavarba, hanem elfogadta, mint aki tisztában van a képességeivel. Határozott és erős nő, tökéletes ellenfél egy ilyen játékban, amit most játszunk.
Csókja heves és követelő, melyre kénytelen vagyok belemosolyogni a csókunkba, miközben minden óvatosságot mellőzve folytatom a fűzőjének kibontását. Ha már ő volt olyan kedves és megszabadított az övemtől. Bátor, és határozott, és érzem, ahogy a vágyaim elhatalmasodnak rajtam. Teljesen elfeledkeztem az embereimről, de valószínűleg már lassan ők is elfelejtik, hogy van egy kapitányuk is. Jobbommal húzom magamhoz közelebb, és hagyom, hogy egy pillanatra vad vágyak kerítsenek hatalmukba.
- Ezer nőt találok, aki kielégít, ha te nem teszed nem, kedvesem - vetem le a bőrkabátomat, mintha csak az időről beszélgetnénk, holott tudom, hogy pontosan ugyanannyira vágyik rá, amennyire én is. - De vajon te, találnál egyhamar olyat, aki megadja neked a legpiszkosabb vágyaidat? - lépek közelebb hozzá ismét ragadozóként, lassan, és játszadozva vele. - Aki legalább egy rövid ideig nőként bánik veled, és nem egy árucikként, amit eldobhat dolga végeztével? - az egoizmusom mindig is meg volt, a szövegem is, tudom, hogyan is férkőzzek valakinek a bőre alá. Nem vagyok gazdag, de szegény sem. A vagyonom többnyire - teljes egészében - lopott, de mégsem rettegek, hogy lecsuknak, és megölnek. Sosem volt félnivalóm. A bosszú hajtott, és Ambrosia nem került közelebb a titkomhoz. Én viszont már szemben állok vele, testközelben, leheletemet ismét érezheti ajkain. Nem engedem el, amíg meg nem kaptam, amit akarok.
- Megfontolom az alkut, és ha jól döntök, talán utadra engedlek... - suttogom a fülébe, és nem várok tovább, közel húzom magamhoz, majd fél kézzel megemelem, és az asztalra ültetem, miközben kihalászom a trükkös ruhájának a felső részéből. Ajkaim az övére tapadnak, és tetteim nem tűrnek ellentmondást. Vadak, és szenvedélyesek, mégis van bennük valami gyengédség egyfajta tisztelet a női volta felé. Önkéntelenül teszem, már-már védjegyem, sok nő akarna többet belőlem. Nem mindegyik, de nem egy esett szerelembe. Én sosem keresem ezt. A bosszú éltet, de most erre a röpke együttlétre képes vagyok elfelejteni azt, és csak Ambrosiára koncentrálni. Ajkáról nyakára térek át, nyelvemmel és ajkaimmal kényeztetem őt, mert érezni akarom azt, hogy előbújik belőle az igazi nő...

Killian & Ambrosia

megjegyzés ণ zene ণ szavak

Killian & Amber

A nő maga volt a csábítás, holott még semmit sem tett. Mindig is szerettem a női testet, és többnyire könnyű lányokat kerestem, mert nem akartam kötődni. Most sem akarok kötődni, és talán soha nem is fogok. Számomra csak eszközök, melyeket a saját vágyaim kielégítésére használhatok. Anubis volt számomra a nagybetűs nő, akiért ölni képes voltam, de mégsem menthettem meg. Hogyan is nézhetnék még egy nőre úgy, ahogy rá néztem akkor? Sehogy. Soha nem fog úgy verni a szívem. Manapság már elhiszem, hogy szépen lassan kővé dermedt a szív, melyet csak a bosszú hagy verni.
- Igazad van... Most még nem foglak - jelentettem ki egy vállrándítással, mert tény, hogy nem teszem meg, de ne legyen olyan biztos abban, hogy máskor nem fogom megtenni. Csak ne bízzon a jóságomban, mert az már rég elveszett. - Nem fogsz itt hagyni, mert nem akarsz kihagyni egy ilyen alkalmat, mint a mostani - szólalok meg határozottan, hiszen tisztában vagyok vele hogy mire vagyok képes. Csak azt nem sejtem, hogy ő mit tud. De nem hagyhatom szem elől az ékszert, mely talán elvezet azokhoz, akik miatt ide érkeztem. Ahogy a nyakláncot az asztalra helyezi tudom hogy nyert ügyem van, csak egyelőre úgy kell tennem, mintha nem érdekelne az az ékszer, mintha a testére jobban vágynék. Ami tulajdonképpen majdnem igaz. Nem tudom eldönteni, hogy a nő teste kell jobban, vagy az ékszer. Talán csak azért keltette fel a figyelmem, mert egy olyan dolgot viselt, ami talán az én múltamhoz köthető, talán csak túl hosszú volt az út idáig.
- Sajnos arról lekéstél, édesem. Ahhoz, hogy beteljesítsd minden vágyam... - halkítom le a hangom, ahogy közelebb hajolok hozzá. Játszunk egymással, ez egyértelmű, de vajon ki fog nyerni? - ...ahhoz nem elég egyetlen együtt töltött pásztoróra - suttogom ajkaira, majd hátrálok. Hagyok neki szabad teret. Biztos vagyok magamban hiszen elég magabiztos férfi vagyok. Egész jelenlétem ezt sugározza, ahogy a kiállásom is. Végigmérem őt, ahogy leveszi a köpenyét, majd ő lép, mintha egy átkozott dámajátékot játszanánk mi ketten. Nem mondom, hogy nincs ínyemre, mert akkor hazudnék. Mellkasa az enyémhez és, és nagyot sóhajtok. Ellen tudok állni neki, de nem akarok sokáig. Kell nekem most ez a nő. Ki kell használnom őt, hogy ilyen könnyen dobja ide nekem magát, kell nekem az a medál. Azzal fogom megfojtani a családomnak nevezett két férfit. Érzem, hogy enyém lesz ez a győzelem, hogy attól, mert Ambrosia egy szajha, mélyen legbelül ott van benne a nő, aki figyelemre vágyik, akit még ha látszólag nem is, de meghatnak majd a tetteim.
- Amire én vágyom, kedvesem... - hűvös kampóm a jobb karjára siklik, ezzel tartva fogva őt, míg másik kezemmel egyelőre nem cselekszem. - Az a bosszú - suttogok még mindig lehunyt szemekkel. Bármelyik férfi rég megadta volna magát neki de én nem bármelyik vagyok. Én más vagyok, és előszeretettel játszadozom az áldozattal. Ajkai az ajkamat súrolják, és ahogy elenged, enyhén kapok utána, majd végül a mozdulat annyiban marad, és kinyitom szemeimet. Küzdök saját magammal, küzdök a feltörekvő bosszúvággyal, és a szenvedélyemmel is. Kampómmal végül elengedem a kezét, hogy egészen a melléig emelve akasszam be ruhájának masnijához, hogy egy laza mozdulattal bontsam ki azt, ezzel mélyebb benyomást téve rám. Szeretem a női dekoltázs látványát, ahogy a meztelen női testét is, és bár önuralmam lassan semmivé foszlik, tudom, hogy a nyakék az enyém lesz. - Tudod, rég volt dolgom ilyen gyönyörű és erős nővel, mint amilyen te vagy - folytatom tovább a mi kis játékunkat. azt akarom, hogy végleg elfelejtse, miért is került a kezeim közé. - Aki ilyen jól bánik a szavakkal, és a testével... - hajolok ajkaihoz igen közel. Érezheti forró leheletemet arcán, én pedig nem vagyok rest tovább folytatni a játékot. - Aki tudja, mi kell egy magamfajta férfinak - szavaim ajkaira érkeznek, miközben haját kisöpröm nyakából, hogy a hideg fém súrolja a nyakát. Ajkaim az övére tévednek, érezni akarom, ahogy beleremeg az érintésembe, és a szavaimba. Azt akarom, hogy érezze, ebben a párbajban nem nyerhet, csak akkor, ha én hagyom...

Killian & Ambrosia

megjegyzés ণ zene ণ szavak

Killian & Amber

Tulajdonképpen feladhattam volna. De az túl egyszerű út volt, és én sosem szerettem az egyszerűséget. Így megvédtem valakit, és közben reménykedtem, hogy hasznom származik belőle. Mert én ilyen vagyok. Sosem segítek önzetlenül. Az nem én lennék. Így mikor végre elmentek a katonák, kettesben lehettem a szökevénnyel, aki jelenleg az én foglyom. Aztán majd meglátom mi lesz a továbbiakban. A szőke fürtök és az a tekintet, mellyel engem néz, különleges. Tudom, hogy csak egy tolvaj, de most először történik meg velem az, hogy felfigyelek egy nőre s nem csak azért teszem, mert éppen a kedvem úgy akarja.
Ahogy meglengeti előttem a nyakéket, felkapom a fejem, és egy pillanatra felfordul a gyomrom. Ismerős példány, és azzal együtt, hogy kavarog a gyomrom, túl sok fájó emlék kavarodik fel bennem. A jobb kezemhez nyúlok, ahol a ruha alatt egyetlen szimbólum rejtőzik, amit nem láthat. Egyetlen név egy szívbe zárva, melyet megtépázott a fájdalom, melyről hittem jobb napjaimon, hogy enyhült. De nem így történt. Csak megbújt a bosszú mögött, amit eddig is eme fájdalom hajtott előre. A nyakék ismerőssége nem látszik arcomon, talán tekintetemben villan meg valami, talán ott bújik meg egy cseppnyi érzelem, ahogy eszembe jut az emlék, mikor egy hasonló darabot - vagy talán pontosan ezt -, adtam a nőnek, ki a világ legszebb nője volt. Az ékszer sosem ért fel a szépségével, és igen, talán pontosan ezt a darabot loptam el neki apámtól. Csak onnan tudhatom meg, ha a kezembe fogva megkereshetném tekintetemmel a csorbaságának egyetlen hangyányi jelét.
- Az esküvő... - szisszenek fel gúnyosan, szinte már lenéző módon. Gyűlöltem azt a fényűzést, ami körülvette bármelyik királynak az udvartartását, és gyűlöltem a helyet, ahol felnőttem. De mit tud ez a szerencsétlen nő, aki pont az én hajómra szökött talán pontosan azzal az ékszerrel, amit Anubis tett egykor széppé. Nélküle csak egy darab nemesfém pár kaviccsal. Mégis rengeteg érzést volt képes kiváltani belőlem, én pedig nem hagyhattam, hogy Ambrosia lássa ezeket. Talán pont ezért volt tökéletes pillanat előrántani a kardomat, melyet a finom bőrhöz érintettem határozottan. Tekintetem sötéten villant felé. Azt a hatást értem el, amit mindig is sikerül, ha kardot rántok.
- Megállapodni? Hallgatlak, drágám - csendül fel hangom, miközben a kardom még mindig a torkánál van. Egyetlen apró kis mozdulat és Ambrosia a múlté lehetne, mégsem ölöm meg. Még nem. Hagyom, hogy hátráljon, míg végül sarokba nem szorítom őt. Elégedett mosolyomat még szavai sem hervasztják le ajkaimról, sőt talán még szélesebb lesz.
- Ugyan, Kedvesem. Azt hiszed érdekel, hogy kit vertem át? Akár most azonnal meg is ölhetnélek, és menet közben kidobhatnám a hulládat, hogy a cápák elesége legyél... - egy félmosollyal közlöm vele mindezt, mintha csak a szemeit dicsértem volna meg. Persze nem kerüli el a figyelmem az, amit tesz, ahogy a kardommal szándékosan felsérti magát, majd vérző ujját az ajkai közé veszi. Férfi vagyok, és tisztában vagyok vele, hogy mit tervez. Azt, amihez a legjobban ért. Aztán leesik, mire is gondol, én pedig végül leengedem a kardom. Ez valami rossz vicc lehet... - Ugye nem hiszed, hogy ilyen egyszerűen utadra engedlek? - lépek közelebb most a kardom nélkül. Alig fél méterre állok meg tőle, miközben már tudom, hogy nem csak egy tolvajjal van dolgom, hanem egy szajhával, aki csak úgy minden lelkiismeret nélkül dobná oda magát egy kalóznak ingyen, csakhogy szabaduljon. Nem mondom, hogy nem élvezném, sőt nagyon is így lenne. Kifogástalan és fiatal nővel állok szemben aki nem csak a férfias fantáziámat mozgatta meg, hanem felkavarta az állóvizet. Persze ezt még magamnak sem ismerem be, így pusztán csak férfiszemmel nézem a szépséget. - Szóval sokkal jobbat kell felajánlanod a szabadságodért - lépek egy lépést közelebb, miközben hangomat is lehalkítom. Elégedetten mosolyodom el, miközben egyre közelebb kerülök az áhított ékszerhez is...

Killian & Ambrosia

megjegyzés ণ zene ণ szavak

Killian & Amber

Nem igazán kenyerem, hogy védjek valakit, aki a hajómra menekül a királyi katonák elől. Nem tudom, én magam miért is tettem meg, hiszen nem szokásom. Nekem abból sosem származik semmi jó. Viszont néha - vagy többnyire mindig - a megérzéseimre hagyatkozom, ahogy most is tettem. Végigkísértem a csicskákat a fedélzetemen, majd a raktérbe is lementek, és örömmel kísértem le őket. Nem fognak piszkálni többé. Legalábbis nagyon ajánlom nekik. Így nyugodtan foglalkozhatok a "vendégemmel", aki még mindig ott volt az asztal alatt. Persze én is féltem volna, ha három katona jön utánam, és nő vagyok, de mivel nem így van, csak mosolyogva térek vissza a kabinomba. Hangom ridegen cseng, mégis kérdőn mikor felteszem neki a kérdésemet. Az után végre teljes valójában meglátom őt. Hosszú szőke fürtök, csinos arc. Megjelenése tökéletes lenne, ha nem virítana rajta a szorongatott medál arany lánca, ami nem illett az öltözetéhez.
- Ambrosia - ismétlem szórakozottan a nevét, majd közelebb lépek hozzá. Szóval lopott. Jó ezt magam is észrevettem, ennyire nem vagyok bolond, de arra nem is gondoltam, hogy tényleg a királyt volt képes meglopni. - A királytól? - vonom fel a szemöldököm egy gúnyos félmosollyal az arcomon, miközben végig őt figyelem. Meg kell mondjam, az arca, a szemei magával ragadóak, és ha nem ez lenne a helyzet, mint ami, nem érdekelne, hogy honnan lopott, de mivel az én hajómon rejtőzött el, így nekem is lett egy kis közöm hozzá.
- Kivéve, ha örökséget volták olyan kedves ellopni, akkor nagyon is érdekli őt... - az agykerekeim forognak, és a legrosszabb, hogy semmit nem tud az arcomról most leolvasni a számító félmosolyomon kívül. Igen a hasznom ebből nekem egyelőre semmi, de talán ha ügyesen játszom, akkor... Szavai visszacsalogatnak gondolatmenetemből, s kilétemet nem fedhetem, persze nem is akarom.
- Pontosan eltaláltad, drágám, Kapitány. Killian Kapitány - biccentek felé, és egy pillanatra jutnak eszembe az embereim, akiket előreengedtem a kocsmába. Sokkal kényelmesebb lenne ott iszogatnom velük, de akkor nem lehetnék itt ezzel a szépséggel, aki talán elvezethet a célomhoz. - Önzetlen? Aligha. Meghálálni? Azzal, hogy engedelmes leszel, és nem próbálsz megszökni - húzom ki jobb kezemmel a bal oldalon lógó kardomat, és azzal, hogy lassan közeledtem felé az elmúlt pár percben, azzal értem el, hogy most a kardom vége pontosan érintse vékony nyakának hófehér bőrét. - Ha így lesz, elérsz a királyi udvarig, hogy ott megkaphasd a méltó büntetésed - küldök felé egy elégedett félmosolyt. Igen, ez fog közel vinni a bosszúmhoz, ez az, amire vártam.

Killian & Ambrosia

megjegyzés ণ zene ণ szavak

Killian & Amber

Hosszú évek sikertelen kutatása után akadtam a családomnak nevezett két féreg nyomára. Franciaország. Miért pont ide menekültek előlem? akkor még egy senki voltam ők mégis elfutottak. Féltek tőlem, mert tudták, hogy hamar elszáll az agyam, képes vagyok olyankor bármire. De egyet nem tudtak akkor még hogy mivé leszek, hála a tervüknek, hogy tönkre tesznek. Már nem félelem hajtja a bosszúmat hanem a harag, melyet irántuk érzek. Meg akarom adni nekik azt a szenvedést, amit én kaptam tőlük gyerekként, majd felnőttként egyaránt. Közel tíz éve csak ezzel a gondolattal fekszem és kelek, csak ezért élek így... Vagyis ez nem igaz mert az elején csak egy eszköz volt, ma már a szenvedélyem a bosszú mellett.
A kampóra siklik a tekintetem mely folyton emlékeztet arra, mit is vesztettem. Már nem hiányzik s eme kampó húzott ki nem egyszer a bajból. Tudom, hogy ezzel veszem el az életüket, mikor már könyörögni fognak érte, mikor már ez lesz az egyetlen reményük. Szórakozottan csukom össze a távcsövemet, és teszem hosszú kabátom belső zsebébe, mikor egy hatalmas sóhajjal nyugtázom, hogy alig egy óra múlva már az egyik kocsmában ünnepeljük meg a sikeres zsákmányunkat. Csendben vonulok vissza a fülkémbe, nincs most szükség rám odafenn, és valahogy most az egyszer várom, hogy biztos talaj legyen a lábam alatt. Ez is a bosszúvágyamnak tudható be, de amint bevégzem azt, tovább állok, és végre megnyugodhatom.

Ahogy számoltam, egy óra múlva már ismét a fedélzeten vagyok, és segítek a többieknek a kikötésben. Egy félmosoly jelenik meg arcomon, arrogáns és magabiztos vagyok.
- Menjetek előre - biccentek a jobb kezemnek, aki egy nálam fél fejjel alacsonyabb, izmos férfi, és csak egy bólintással válaszol, majd elindulnak a közeli kocsma irányába. Természetesen nem fogok az egész csapattal elindulni, hogy levadásszak két embert, a többiek itt maradnak addig, míg újra útra nem kelünk. Még percekig figyelem az embereimet, majd hátat fordítva nekik járom körbe a hajót, mikor zajokra leszek figyelmes. Lábdobogásra, akik az én hajómra sietnek fel. Én eléjük állok, ők pedig igencsak hangosan sóhajtanak fel, hogy kifejezzék nem tetszésüket.
- Egy tolvajt keresünk - mordul fel az egyik, és pedig hangosan felciccenek.
- Itt azt nem talál - válaszolok ridegen, persze nyilvánvaló, hogy én magam sem vagyok a megtestesült tisztesség.
- Ha nem akarja hogy elkobozzuk mindenét, körülnéznénk - ajánlja fel az egyik és mit ne mondjak, ért a nyelvemen. eme mondat hatására színpadiasan állok félre, a legkedvesebb mosolyommal invitálva őket a hajómra. Ezek után persze, hogy a kabinom felé igyekeznek, hogy körbenézzenek. Az asztalom mögé lépek, ahol észreveszem a szőke fürtöket, de nem figyelem sokáig nehogy észrevegyék.
- Kérem a legénység kabinjait se felejtsék ki - emelem meg a hangom tettetett kedvességgel, majd oda is átkísérem őket, végül csak elhagyják a hajóm, hogy végre visszamehessek a "vendégemhez". Lassú léptekkel megyek vissza, majd megállok, és hosszabb hallgatás után köszörülöm meg a torkom.
- Előjöhetsz... - csendül fel a hangom az előbbi kedvességet mellőzve, majd megvárom, míg előbújik, hogy ismét kérdezhessek. - Ki vagy, és mit követtél el? - billentem oldalra a fejem, hogy végre végigmérhessem a szőke tincsek gazdáját..

Killian & Ambrosia

megjegyzés ণ zene ণ szavak

Killian & Amber