Lucien && Bianka

Utálok nélküle lenni, haragszom is rá, amiért itt hagyott, amiért nem mehettem vele, de haragom el el fog múlni, amint meglátom. Sosem tudtam haragudni rá igazán, pedig akartam, nagyon is, sokszor is, főleg olyan helyzetekben, mint most. Nem mondta hova megy, miért megy, teljesen rám hagyott mindent. Ez szörnyű. Nem szeretek a sötétben tapogatózni, ő meg nem segít rajtam, magamra hagy kétségek közt. Nem tudom miért teszi, lehet apám kérte erre, lehet ezzel akarnak védeni, de csak rosszat tesznek velem. Egész nap egy gombócban áll a gyomrom, képtelen vagyok enni, vagy aludni, vagy bármit is nyugodtan csinálni. Tudom, hogy ő tud magára vigyázni, de a tenger kiszámíthatatlan, mint egy asszony. Ha háborog azt érzéssel teszi és pusztítóan, de ha szeret, azt odaadóan teszi, és úgy bánik az összes hajóval, mint saját gyermekivel az anya. Ugyanolyan könnyen válik haragossá is, és emészt el mindent, amit csak ér, mint amilyen könnyen szeret. Sosem szerettem a tengert, hajózni is utáltam, még most sem szeretem, ezért nem szeretek olyan helyekre menni, ahova máshogy nem lehet eljutni. Félek tőle, de ezt be nem vallanám, senkinek sem mutatnám meg gyengeségemet, egyiket sem. Ez a saját kis titkom, amit néha nehéz megtartani. Most az unokabátyám a legnagyobb gyengeségem, kit úgy szeretek, mint ahogy jövendőbeli férjemet kellene.
Hasonló tempóban indulunk egymás felé, most az sem zavarna, ha valaki belém ütközne, csak érjek végre el hozzá, hogy karjai közé vessem magam. Mindig úgy üdvözöl, ahogy mindig, egy kisebb kacaj ki is szalad ajkaimon, ahogy a magasba emel, de most úgy érzem nem akarom, hogy elengedjen. Olyan sokat volt távol, mintha évezredek teltek volna el, hogy itthagyott Franciaországban, de ez nem igaz. Alig volt egy hónap, nekem mégis egy egész örökké valóságnak tűnt.
Hangja megnyugtat, és az is örömmel tölti el kalapáló szívemet, és elveszett lelkemet, hogy hiányoztam neki. Nem tudom mit tennék, ha ez nem így lett volna, ha boldogan elszórakozott volna nélkülem különbféle nőkkel, kiknek nevüket is alig tudja. Erre a gondolatra összeszorul szívem, és talán arcomra is kiül a dolog, hiszen kérdése valami hasonlót sugall számomra.
-Igen minden rendben, most már igen, hogy itt vagy velem.-mosolygok rá, majd mikor újra karjai közt találom magam, egy mély sóhajjal simulok teljesen hozzá. Illata kitölti orromat, minden más a háttérbe szorul, ami nem is baj. A tömeg csendje is elhalkul, nem hallok mást, csak kettőnk szívdobbanását, ahogy szinte együtemre dobbannak. -Egy kicsit fáradt is vagyok.-vallom be végül neki, de ez is csak azért van, mert mindig rá gondoltam, csak ő járt a fejemben, hogy vajon mi lehet vele, jól van-e. Ha hosszabb utakra ment a legrosszabb dolgok is megfordultak a buksimban, amik nem a legjobb dolgok, de inkább szeretek a legrosszabbra számítani.
-Most már megtudhatom miért hagytál itt és hol voltál?-kérdezem kíváncsian, ahogy egy fél lépést elhátrálok és igyekszem minden mozzanatát megfigyelni. Mindenre emlékezni akarok, hogyha megint magamra hagyna fel tudjam idézni arcát.

Lucien && Bianka

Egy galamb érkezett hozzám pár napja, és csak rá kellett néznem, már tudtam, hogy kitől jött, kinek levelét hozta nekem. Amennyire örültem neki, annyira félve is fogtam ujjaim közé a papírt, és minden igyekezetem ellenére remegett a kezem. Nem volt benne semmi olyan, mi ezt hozhata volna ki belőle., hiszen csak megírta, hogy három nap múlva találkozunk. Sok idő az még, főleg, hogy ilyen sokáig kellett nélkülöznöm őt. Nem szeretek nélküle lenni, akár egyetlen napot is, de már pár óra is szörnyen hat, ha pedig messze van tőlem mindig azon jár az agyam, hogy vajon jól van-e. Igaz, hogy kapok leveleket, mik értesítenek hogylétéről, de az nem olyan, mnt mikor szemtől-szemben beszélgetünk. Már hiányzik a mosolya, az,hogy mindig képes megnevetetni, amire most nagy szükségem lenne, amilyen melankóliába zuhantam. Apám talált valakit nekem, nem is egy embert, hiszen mikor meghallották, hogy uralkodók lehetnek, csak többen jöttek. Mindegyik második, vagy épp harmadik gyermek, és reménykedik, hogy majd Genovában uralkodhat. Ez nincs így. Előttem úgyis ott van Lucien, és ő nem fog egyhamar távozni az élők soraiból. Én legalábbis nagyon remélem.
Az egyik udvarhölgyemmel reggel felkeltünk, mikor már a nap is ébredezőben volt, hogy hamar a kikötőbe érjek. Izgultam, igazán. Féltem, hogy mi lesz, hogy fog fogadni, és azon is sokat töprengtem, hogy én, hogy fogadjam őt. Ha a nyakába vetem magam, az furcsán veszi ki magát? Csak pukkedlizzek? Még puszival sem illethetem arcát? Igen az arcát, pedig szívem szerint mást illetnék csókkal, de az agyam viaskodik vele. Nem akarok semmit sem elrontani, azt sose tenném, így már itt a kikötőben állva, arra a következtetésre jutok, hogy nem csinálok semmit, megvárom ő mit tesz.
Amint befut a hajó, amire eddig vártam, udvarhölgyem pukkedlizik, majd egy kis motyogás után távozik is, hogy megnézze milyenek a halak. Tudja, hogyha unokabátyám jön, akkor meg van a védelem és a társaság is egyben ezért nem is marad, nem akar zavarni. Megnézem a hajót, egész nagynak tűnik innen nekem, aztán lehet nem is olyan nagy, csak innen a szárazföldről tűnik annak, mert mondjuk én vagyok kicsi.
Mikor az emberek elkezdenek leszállingózni, szívem gyorsabban kezd verni, hevessége engem is megijeszt, félő, hogy kiszakad a mellkasomból, de csak akkor válik egészen hevessé, mikor meglátom Őt. Lábaim maguktól indulnak meg, ha akarnél sem tudnék nemet mondani nekik, így nem is teszem, csak haladok felé nagy léptekekkel, majd mikor elérek hozzá, karjaimat szorosan fonom nyaka köré, úgy ölelem át.
-Hiányoztál.-suttogom fülébe ezt az egy szót, ami mindent elmond most, ebből tudhatja mit éreztem, és azt is, hogy mit érzek most. Ő ismer a legjobban félszavakból is megértene, ha kellene.