Emberek vesznek el semmiként, országok dőlnek romba semmiért, uralkodók halnak meg egyszer, s ezáltal az uralmuk sem lesz örök a végtelenségre tekintve.. Mi az, mi tényleg fent marad az idő végtelenségébe nyúlóan? Mi az, mi megéri a fáradtságot arra, hogy sohase tűnjön el a semmibe? Gazdagok, úriemberek, avagy csak maga a királyi család.. egyeseknek ezekből igen, fent marad a neve, de milyen kép alakul majd ki róluk évszázadokkal később, vagy tán évezredek múltán? Mindig a tett beszél, s nem maga a rang, s bár létem fakóan elmúló képet takar, s ezen emberek is valami szinten ilyen jelenséget rejtenek, mégis van joguk az élethez; ahhoz, hogy egyenek, igyanak, aludhassanak, hogy boldogok lehessenek, s ne pedig egy irgalmatlan király alávonva szenvedjenek. Igen, nekem minden meg van a király miatt, hisz a tulajdon apám, s míg a legnagyobb gondom a fattyú megnevezésem, addig másoknak az, hogy nincs mijük.. nincsen semmijük. Sosem vágytam rangra, sem pedig előítéletek töm kellegére, mégis olyan világba születtem, ahol mindezt megkapom, megélem, s lám láthatom. Persze lehet azt mondani, hogy mindenki a maga jellemvonására utal ezzel, mégis milyen képet mutat már az, hogy a saját anyád egy szerető.. egy ágyas, s te magad pedig egy kavarásból születendő gyermek vagy; egy fattyú, s nem több. Nemesek, avagy ranggal megáldott emberek ítélkeznek mások felett, holott ők elítélendőek, holott ők azok, akik bűnt bűnre követnek el. Kegyetlennek, igazságtalanok, durvák.. meg se éri szót emelni rájuk, bár vannak kivételek, de ritka azon egyén, ki nem ítél el mást. Szeretek sétálni a szegény nép közvetlen közelébe, még ha ítéletek sokasága is az, mely illet, mégis úgy érzem itten otthon érezhettem magam. Ezen embereket szeretet övezi, családi összefogás, kitartás, ha kell.. önmagukat áldozzák fel a sajátjaikért. Nem úgy persze, mint a már vagyonos emberek, kik vagyonra csak vagyont akarnak; többet, s többet. Egymagam kevés vagyok egy világ megváltásához, egymagam túlontúl kevés vagyok a tettekhez, mi segíthetne megannyi embernek. Mély levegőt veszek, ahogy tekintettem emberről emberre halad, s mindenkit alaposan szemügyre veszek, hisz mi mást is tehetnék? Elnézem az örömüket, a bánatukat, és azt, hogy mindezek mellett, amilyen helyzetben vannak mégis emberiek, hűek önmagukhoz, hűek ehhez a nyomorult sorshoz. Kellemes mosoly fut át az arcomon, s úgy érzem végre kiszakadhatok egy kicsit abból a minden napi világból, ami engem övez. Nincsenek problémák, nincsenek hátráltató tényezők, mely megnehezíthetnék az életemet minden adandó alkalommal, ezért is szeretem talán lovakat, hisz annyira barátságos teremtmények, ezért is imádom a természetet, mely oly annyira értékes, és harmonikus világ felfedezést nyújt.. mégis a magány az, mely leginkább kikapcsolódásként szolgál, de persze a vadászás is az életem része. Az élet váratlansága viszont félbe szakítja a gondolatmenetemet, s azt, hogy bármiféle nyugalomban legyen részem.. nem elég, hogy figyelmetlenség híján majdnem neki mentem egy hölgynek, de az még a húgom is.. persze nincs ellenvetésem ellene, és semmi bajom vele, de leginkább az anyja akaratának hajt fejet, azaz velem nem mutatkozik. Catherine köztudottan nem kedvel amióta anyám terhes lett velem, ami valahol érthető is, hisz a férje megcsalta, s én lettem Henry első szülött fia, mégis úgy gondolom, hogy egyetlen egyszer sem adtam okot arra, hogy gyűlöljön. Nem kértem magamnak a királyi származást, nem kértem az eltartást, nem kértem, hogy megszülessek.. sőt kifejezetten azt sem követeltem sose, hogy bármi jogom legyen a trónra is. Mindet, mindent az öcsémnek hagytam, és hagyok meg, hisz nem éltet holmi rang.. mégis úgy érzem, hogy a teher nem a király nyakát, és az azt követő utódot terheli, ki a trónt örökli, hanem engem.. sokkal nagyobb nyomásként fogom fel az életem, mint ahogy azt kellene.
Nem tulajdonítok nagy zavartságot a hangnememnek, annak, ahogy közlök, mégis valamilyen minimális szinten fáj, ahogy próbálok a magam titokzatossága, és rejtélyessége mögött megmaradni. Jellemem nem bonyolult, szeretek az emberek felé egyfajta módon tiszteletet, s jót mutatni, mégis valahol sért, hogy a testvérem, ki velem szemben állt elutasító az anyja miatt. A mélységig le jellemezhetném, hogy számomra ez mennyire rideg közöny, hogy számomra ez mennyire nem tetsző, de nem rendelkezhettek a döntései felett.. ő dönt, s döntött. Épp hogy elhagynám abban a tudatban, hogy végeztünk, amikor is utánam szól.. van bennem egyfajta érzelmi áthaladás arra mutatva, hogy ne sétáljak el, hanem maradjak mutassam meg neki azt, amit kihagy az életéből amiatt, mert elutasít. Felsóhajtok, ahogy megállok hirtelen, s még néhány emberen végig nézek, majdan visszafordulok az ifjú húgom felé.
-Én..-Lépek felé kissé határozatlanul, hisz nem tudom mi célja van ezzel, de az számomra világos, hogy elutasítása, és a befolyás, amit az anyja mér rá nem fogja megengedni neki, hogy jó kapcsolatot alakítsunk ki bármikor is.-Én csak sétáltam, sétálgatok, és sétálni fogok.-Jó ez elég hülyén hangzik, de na. Veszek végül egy mély levegőt, s próbálok immár a kérdésére reagálni.-Néha jó kiszakadni a palota falai közül, és sétálni az emberek közt.. eddig amúgy csak nézelődtem. Gondoltam arra is, hogy veszek valamit, de nem értek ahhoz, hogy mivel is bűvölhetnék el valakit, akit alig ismerek.-Mosolyodok el, és mintha kezdene oldódni ez a feszült légkör, de lehet, hogy ezt csak én látom így?

Hibát hibára halmozunk ahelyett, hogy néha elgondolkoznánk a tetteink mélységesen visszaütő súlyán. Rang ide, vagy oda, ha egy mindig is közös vonásunk lesz; mindenki ember, ki érez, ki cselekszik, kinek a szíve megdobban, ki este lefekszik nyugovóra térni, s reggel felkel. Mit számít néhány címer, melyet másokra aggattak fel? Mit ér bármely ítélet, mely semmibe nézi az emberi létet, mely akár áldás is lehetne, de az igazságot tekintve mindez pokol, nem de? Kárhozatunk útját járjuk; elveszünk, önönérdekeinket tekintjük, lenézünk másokat, ahogy mindeközben talán észre sem vesszük mit műveltünk.. hány nemes ember kezéhez tapad titkon vér, hány ifjú öl, s hány katona oltja a semmiért a vérét? Értelmetlen csaták, egybefolyó harcok, vér.. mindenhol vér, mely százezer, s akár már millió ember testét fedi be. Bűnös lelkekként bolyongunk, tisztaságunk merő látszat, s csak az ármány az, mely meghatározható tényezőnk. Ölünk, lopunk, átverünk, érdekeket nézünk, értelmetlen szálakat kötünk össze, melybe maga a házasság is besorolható; van-e manapság olyan egybekelés, mi nem egyfajta célt szolgál, amely tényleg valódi, és semmifajta érdek nem köt hozzá? A társadalom szerkezeti megbontása két nagy ágra sorakoztatható; szegények, és gazdagok. Ha sorba veszem a feltételezhető szempontokat, akkor lényeges különbség jelentkezik.. a gazdagok szeretik a pénzt, és törekszenek a minél több vagyon felhalmozására, nem segítenek a népnek, mindeközben rangot akarnak, s minél nagyobb hírnevet, királyi elismervényt. Hűen szolgálnak valamit, de vajon lehet bennük bízni? Ritka számú esetben igen, ki nem ezen nézeteket vallja, de a legtöbbjük siralmas módon érdekeket néz, s akár elárulni is képes a hazáját. Szegények.. járok-kelek köztük. Elnézem a minden napjaikat, és sokkalta összetartóbbak, mint bármelyik réteg. Nem ítélnek el senkit, tiszta szívűek, kiknek megéri segíteni.. bár ne lennék a király fia; egy fattyú, kit megkülönböztetnek, kit semmibe néznek, kit elítélnek a porba. Bár a legrosszabb nem ez, hanem hogy sokan örvendve várják a halálom érkeztét, s tán egy nap megkapják? Őrültségek sorait kísérlem meg, s kísérli meg anyám, így az esély a kivégzésemre felemelkedően sok százalékú, majd hogy nem túlságosan is igen, minthogy a nemhez álljon közelebb; gondolataim túl élénkek, s ez hiba.
Lassú léptekkel sétálok a vásárban a számtalan ember közt, ahogy nézelődök, és figyelemre méltatom az árura bocsátott tárgyak kellegét. Mosolygok, bólogattok, helyeslek, szóba is elegyedek egy-két emberrel megkérdezve mi-mi, avagy mi célt szolgál, és csupán csak érdeklődve, hogy vannak. Önfeledten adom elő a szórványos képet, és meg kell valljam felszabadultabb vagyok itt kint a tömegben. Nincs a palota nyomasztó hangulata, nem kell szabályok ezreit figyelembe venni, s nem kell sugdolózások kellős közepette hallani, hogy milyen fattyúnak számít a létezésem maga. Szokatlan módon néhány női nyakláncra is rápillantok, mintha meg szeretnék ezzel bárkit is ajándékozni, de be kell valljam magamnak a tényt, hogy ennek a pillanata sem most jött el. Épp, ahogy tovább indulok majd nem neki is megyek szerencsésen egy hölgyeménynek, de még épp időben megállok, így kerülve el az esetet, s lám kit látok magam előtt, amikor felpillantok? A húgomat! Sosem tudtam kiigazodni rajta, bár mélységesen megértem egy fattyúval mutatkozni olyan összkép, amely szégyennel minősíthető. Titokban próbál velem amolyan fajta módon kijönni, de én ennek nem vagyok a híve, így általában jobban látom elkerülni.. nyilvánosan úgy sem mutatkozik velem, akkor máshogyan se akarjon. Teljes mértékben megértem, miszerint nem illek be a családi normálba, s épp ezért is állok arrébb reflexszerű mozdulattal.
-Szép napot, Hercegnő.-Nyomom meg az utóbbi szót, hogy érezze magát megtisztelve, de semmiképpen sem hajlok meg előtte.. hisz apánk közös, részben a testvérem, így úgy gondolom a formalitás nem is szükséges. Egy mozdulattal állok tova lassú lépésekkel, így hagyva őt, hogy folytathassa a fontos teendői zálogsorát, hisz ő sem oly annyira őrült, hogy velem mutatkozzon a vásártér közepén, így hát értelmetlen szót váltanom vele, ha csak ő nem akar valamit a szememre hányni..