Luca & Linia

Kicsit elpirulok, amikor a kérdés-áradatomra elkuncogja magát. Azt hiszem kissé elragadtattam magam, amikor ennyi mindent rázúdtottam és bevallom most már kicsit szégyellemm amiért nem voltam tartózkodóbb az imént és nem megfelelően tarottam kordában érzéseimet és kérdéseimet egyaránt. Szerencsére azonban kuzinom úgy tűnik nem vette zokon tolakodásomat és amikor hellyel kínál, leülök és figyelmesen hallgatom végig, amit elmesél nekem.
Nem merem félbeszakítani, olykor elkrekedett szemekkel, máskor ajkaim elé kapott kezemmel konstatálom a történetét és amikor a sebről beszél, ami a combját érte, akkor akaratlanul is a lábaira siklik a tekintetem. Vajon jól van? Teljesen rendbe jött? Aggódva hallgatom tovább, aztán megint elkápráztat, szinte szédülök annyi helyről mesél, mintha nem is lenne mindez igaz, hanem valami mesét hallgatnék és ha nem ülnék, bizonyosan megszédülnék mindattól, amit hallok.
Izgatott leszem a történmetétől, elcsodálkozva, lelkesen hallgatom őt és milliónyi kérdés fogalmazósik meg bennem, amelyeket szeretnék feltenni, de nem merem félbeszakítani még mindig, hát hagyom, hogy mindent elmeséljen és minden egyes szaváért hálás vagyok, amit megoszt velem. Ezt valahogy megtisztelőnek veszem, mert egy nővel nem igazánm osztják meg kalandjaikat a férfiak, nem tartanak méltónak rá bennünket, hát ezért örülök annak annyira, hogy ennyi mindenbe beavat.
- Ó, milyen sok kalandban volt részed! És őszinte részvétem a veszteséged miatt. - szomorúan hallom, hogy elvesztrett valakit, aki fontos volt számára, sosem kívántam volna, hogy ezt a veszteséget valaha is megélje. Keze után nyúlok és együtt érzően fogom meg, ha engedi, de csupán rövid ideig, mert még ha a rokonom is, nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy férfiak kezét - vagy akármijét - fogdossam.
Atyánk elképzeléseit érintő megjegyzése nyomán elhúzom ajkaimat kissé, pontosan tudom, hogy miről is beszél, főleg azóta, hogy felnőtt nővé értem, gyermekkoromban valahogy nem irányította úgy az életem vagy kevésbé volt róla tudomásom. Utóbbit valószínűbbnek tartom, és ha van oka annak, amiért hiányoznak a gondtalan gyermekévek, akkor ez az. Kevesebb felelősség és megfelelnin akarás ült a vállaimon.
- Szóval csizmadia voltál... Tudod most kicsit irígykedek, amiért olyan életed lehet, amilyet te választottál magadnak, de ezzel együtt őszinte öröm is lakozik a szvemben, amiért mindezt elérted, amit most elmeséltél nekem. - tudom, hogy nem szép, amiért azt kívánom, bár velem történt olna annyi izgalom, mint vele, így igyekszem majd jóvá tenni azt, hogy ilyen gondolatok fogantak meg elmémben. Bár igazság szerint vannak ott ennél bűnösebb gondolatok is...
- Mennyi érdekes helyen jártál! Remélem a lábad már rendbe jött. - nem tudok nem aggodalmaskodni, mert nem szeretném, ha bármi gondja lenne, igazából azt kívánom neki, hogy továbbra is úgy élhesse az életét, ahogyan neki tetszik, keveseknek adatik meg ez az ajándék.
- Atyám... nos nem sok mindenben változott, ismered, hogy milyen, ha arról van szó, hogy az akaratát érvényesítse. - szusszanok egyet és megfacsarodik a szívem, ha a levelére gondolok. Félek attól, ami rám ár és valahol mélyen tudom, hogy hiába minden lépés. akkor is be fog következni az, amit akar, pedig én nagyon nem szeretném. De vajon mit számít az, hogy egy leány mit szeretne vagy nem szeretne atyja akaratával szemben?
- Milyen módon? - kérdezek vissza az egyházi szolgálatot illetően, hiszen, ha elmenekült mindez elől, akkor miért menne vissza? Tényleg érdekel a válasza és örömmel venném, ha megoszatná velem a gondolatait és terveit.
- Én köszönöm, jól vagyok. Lorast kísértem el az udvarba, atyánk szerint ez kiváló alkalom, hogy felelevenítsem francia tudásom és fontos, hogy más, rangban hozzánk illőkkel is találkozzak. Szívesen kísértem el bátyámat. - teszem hozzá sietve, hiszen nincs ahhoz nekem bátorságom, hogy nyíltan szembe szegüljek apánk akaratával és igazság szerint tényleg szívesen vagyok Loras társaságában, még ha minden egyes nap szembe is kell néznem azzal a kínzó vággyal, ami felé hajt és aminek nem engedhetek sohasem.
- Másik két fivérem, nos... szeretem őket, de meg kell vallanom neked, mindkettőjük várja atyánk halálát, mind pályáznak a következő dózse címre. - ajkaim elé kapom kezeimet, mert ezt nem illett volna mondanom, de ami elhangzott, azt már nem tudom visszaszívni.
- Kérve kérlek, ez maradjon közöttünk! - nem is merek belegondolni abba, hogy mi lenne, ha híre menne annak, amit az imént mondtam.
- Nem vagyok férjnél, de atyám dolgozik azon, hogy ez másként legyen. Tudod, hogy működik, áruba bocsájtanak, mint a többi olyan lányt, aki a helyzetemben van. - picit megvonom a vállaimat, nem nagyon repdesek ettől a gondolattól, de azt hiszem életem során volt elég időm megszokni ezt a gondolatot, bár kétségkívül nem sikerült. Nem akarok kényszerházasságot...
- Tehát Lorasszal még nem találkoztatok. Szeretnéd, ha szólnék neki? Vagy az időre bízod? Azt hiszem ő is örülne neked! - vetem fel lelkesen a dolgot, biztosra veszem, hogy ő is örülne, hasonlóképpen, akár én.
- És tge mikor adod nősülésre a fejed? Bár én buta még azt sem tudom, hogy a katonáknak szabad-e?! - való igaz, hogy erről kevés ismeretem van. Tudom, hogy szorít minket az idő, de még nem akarok menni, olyannyira boldog vagyok a viszontlátástól.

zene: amit hallgatsz | megjegyzés | szószám: ide | ©

Luca & Linia

Megkönnyebbülés és öröm, hogy ő is felismert engem. Nem is reméltem, hogy valaha még láthatom őt, ráadásul ránézésre épen és egészségesen. Kicsi koromban mindig azt képzeltem, hogy hős lovag lett belőle és talán nem is tévedtem nagyot, holott a gyermekkort már a hátam mögött hagytam. Nekem ő volt a mentsváram, amikor a fivéreim úgy ítélték, hogy a húgukat terrorizálják kicsit. Nem hibáztatom őket érte, ma már tudom, hogy szeretnek és nem ártanának nekem, de a gyermeki kegyetlenség mindenkiben ott van, én is épp elég kislányt rogattam békákkal és gyíkokkal.
Tudom én is, hogy pletykára adnánk okot, ha meghitten beszélgetnénk valahol és mikor arra kér, hogy ne szóljak, csak bólogassak, akkor teszem, amit mond, jól nevelten és beleegyezően. Öröm nekem, ha kitalálta, hogy hol és hogyan beszélhetnénk egyymással, ezért meg sem fordul a fejemben, hogy ne bízzak benne - akár vakon is - és utána sétálok a kápolna épületébe.
A bent tevékenykedő szerzetes felé küldök egy semleges, ám annál bájosabb mosolyt, kuzinom után én is a szenteltvízbe mártom ujjaimat és keresztet vetek. Tudom, hogy sokaknak a hit nem több puszta színháznál, de nekem jó és fontos hinnem abban, hogy van valaki, aki vigáyz rám, aki akkor sem ítl el, amikor tudja életem és lelkem legmélyebb és legsötétebb titkait. Jó érzés tudni, hogy akkor is élvezhetem a Mindenható szeretetét, amikor épp gondolataim és vágyaim a legsötétebb mérteket öltik.
Míg a férfiak beszélgetnek, az illemet betartva, csendben várakozok. Nem teljesen igaz az, amit kuzinom mond és némán el is rebegek egy bocsánat kérést, amiért pont Iten házában hangzik el a füllentés, de ez esetben szükséges, hiszen tényleg jó lenne váltanunk néhány szót és tudom, hogy máshol erre nem lenne lehetőségünk anélkül, hogy meg ne szólnának bennünket. És ha valami nem hiányzik, akkor az most pontosan az, hogy szájukra vegyenek az emberek és, hogy folt essék a hírnevemen. Bár igazság szerint 15 év ide vagy oda, ezért a férfiért még ezt is vállalnám. Valaha nagyon szerettem őt és ez a szeretet nem kopott meg az évek alatt.
- Grazie mille. - bólintok egy visszafogott és bájos mosollyal ajkaimon a szerzetes felé, amikor enged nekünk és átvezet minket a sekrestyébe. Megkönnyebbülten fordulok Clemente felé, amikor már csak ketten vagyunk. Szó nélkül repülök szinte a karjaiba, hogy átöleljem őt. Tudom, hogy most itt nem láthat minket senki sem és még ha hallgatózik is a barát, akkor sincs most mit hallania.
- Most az sem érdekelne, ha hallgatózna. És köszönöm, hogy ezt... elintézted. Annyira örülök neked. Mondd, ugye jól vagy?! Hogy ment sorod? Mindennap elmondtam érted egy imát, de csak remélthettem, hogy meghallgatásra találtak. - a nykába fúrom arcomat és könnyek párásítják be tekintetem. Örömkönnyek ezek.
Mikor eltol magától, akkor én is megnézem őt magamnak, valóban nagyon helyes férfivá ért, ez tagadhatatlan.
Szavaira jó kedvűen nevetem el magam és törlöm ki szemeimből azt az egy-egy könnycseppet, amit elmorzsolok ujjaim között.
- Nagyon jól nézel ki. És borzasztóan hiányoztál! - még egyszer a karjaiba vetem magam, majd egy hosszú ölelés után eleresztem végre, összeszedve magamat és megzabolázva fel-feltörő érzéseimet.
- Mióta vagy itt? Mondd, jól megy sorod? Loras tudja már, hogy itt vagy? Megnősültél? Visszatérsz még valaha szeretett Velencénkbe? kismillió kérdésem van és most nem átallom egy részét rá is zúdítani. Ha lehetne az elmúlt másfél évtized minden pillanatáról kifaggatnám őt. Úgy hiszem számtalan izgalmas kalandban lehetett része és kicsit talán irígykedek is rá, hogy olyan élete lehet, amilyen ő választott magának és senki sem fönti el a feje felett, hogy kivel kell házasságra lépnie. Erre a gondolatra pedig azonnal összeszorul a szívem és eszembe jut atyám legutóbbi levele...

zene: amit hallgatsz | megjegyzés | szószám: ide | ©

Luca & Linia

A kápolna felé igyekszem, bár a tempót, amelyet magamnak diktálok, inkább nevezném lassúnak. Nem szaladgálhatok a folyosókon, egy hölgy sosem siet sehová és egyébként is feltűnést keltenék, ha csakúgy végigrobognék a kastélyon. Útmutatásért, segítségért akarok térdre borulni az Úr előtt. Számtalan teher nyomja a szívem, valahogyan meg kell szabadulnom ettől az érzéstől, ami szépen lassan felemészti a lelkem és úgy érzem, hogy megbontja az elmém. Nem érezhetek így iránta. Ez az egész képtelenség és nem tarthat tovább. Nem engedhetem meg magamnak, mint ahogyan azt sem, hogy esetleg rájöjjön. Mégis miféle szörnyetegnek tartana, ha megtudná, hogyan is érzek iránta valójában? Hogy sokkal többet jelent nekem, mint amit a testvéri kötelék megengedhet?
És itt van atyám levele is. Felzaklat a hír, amelyet közölt velem és megrémiszt, hiszen az egész életemet meg fogja változtatni. El kell mondanom Lorasnak, hátha ő tud segíteni, bár azt hiszem gyermeki reménykedés, ami átjár ezzel kapcsolatban. Mit is tehetne ő atyánkkal szemben? Mégis úgy kapaszkodok a reménybe, hogy mégis megakadályozhatja a dolgot, mintha ezen múlna a világon minden.
Számtalan gondolat cikázik keresztül elmémen, ahogy végighaladok a kastély folyosóin a szobámtól, egészen ki arra az útra áttérve, ami a kis kápolnához vezet. Annyira leköt saját lelkem és érzéseim kuszasága, hogy csak akkor pillantok fel, amikor nem az én füleimnek való beszédet hallok. Egy férfi oszt ki másik kettőt. Katonák. Mindenki tudja, hogy a katonák beszéde nem a hölgyek füleinek való. Próbálok nem tudomást venni arról, amit hallok, már csak azért sem, mert lassan én pirulok bele ebbe. Már éppen elkapnám a pillantásom róluk, amikor ismerős szempár ejti rabul tekintetem. Ajkaim elnyílnak és azonnal bevillan számos gyerekkori kedves emlékem a kuzinomról, aki egy nap elárulta titkát; elhagy engem. Természetesen ma már tudom, hogy nem engem hagyott el, hanem azt az életet, amit neki szántak és nem akart - legalábbis erre a következtetésre juttottam felnőtt fejjel - de akkoriban így éltem meg Clemente távozását. Most pedig itt van. Alig pár méterre tőlem. Helyes fiatalemberré vált, biztosan számtalan leány szívét összetörte már. Látványa megmelengeti szívemet, az öröm semmivel sem összetéveszthető érzése jár át szépen lassan. Nem sejtettem, hogy valaha még láthatóm őt.
Szinte földbe gyökereznek a lábaim, némán figyelem a szóváltást és aztán azt is, amikor rokonom és a másik katona elhagyják helyüket.  Ő láthatóan lemarad, én pedig felé indulok. Azt sejtem, hogy talán nem szeretné, ha kiderülne, rokonságban állunk, bár ez is csak inkább egy megérzés, semmint valódi tudás. Vagy következtetés. Amikor már úgy ítélem, hogy a társa és a másik katona is - aki az előbb oly illetlenül beszélt - hallótávolságon kívül van, odalépek hozzá, felvéve sétájának tempóját.
- El sem tudom mondani mennyire örülök neked. Beszélhetünk valahol? - halkan szólalok meg és kedvesen mosolygok rá, ahogy felé fordulok. Tekintetem tudom, hogy azonnal elárulja, mennyire is boldog vagyok attól, hogy épségben láthatom őt. Igazság szerint nagyon szeretném átölelni és azonnal kifaggatni mindenről, de nem tudom, hogy jó néven venné-e, hiszen olyan sok év eltelt már azóta és én már nem vagyok kislány, hogy azt tehessem, ami éppen az eszembe jut. És talán Clemente sem venné jó néven.

zene: amit hallgatsz | megjegyzés: bocs, hogy csak ennyi lett | szószám: ide | ©