Figyeltem, ahogy a férfi hozzáértő mozdulatokkal elkezdte vizsgálni  a borosüvegeket. Nem voltam egy nagy szakértő, egyedül a vörös és a fehér bort tudtam megkülönböztetni. Az utóbbi egyáltalán nem tartozott kedvenceim közé, mindig is vörös párti voltam. Igaz.. az nagyobb nyomot hagy, ha kilöttyinti az ember, ami velem már nem egyszer s nem is kétszer fordult elő. Ruhából egyáltalán nem jön ki, és a két kezemen se tudom megszámolni, hogy eddig már hány ruhámat tettem tönkre a bornak köszönhetően.
Kérdésén csak megforgattam a szememet, és nem feleltem rá. Pimasz! Nem csak feléli az udvar borkészletét - mint én, de ez mellékes információ - ráadásul még szemtelen is. Felfoghatatlan. Hová tűntek az illedelmes úriemberek? Ó tényleg. Eszembe jutott. Mind Angliában vannak.
Vigyorát egy apró mosollyal viszonoztam, de legszívesebben az üres üveget neki hajítottam volna. Kicsit temperamentumos voltam.. De most türtőztettem magamat, nem akartam már az első napjaimban bajba kerülni az udvarban, még a drága családom nevére szégyent hozok.. Azt pedig a legkevésbé sem szeretném.
Válasza előtt habozott egy kicsit. Kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet, és tovább figyeltem. - Csak nem elfelejtette a nevét? - kérdeztem gúnyosan, majd egy hangos sóhaj tört ki a torkomból válasza hallatán. Senki. Komolyan?
- Maga igazán szellemes.. öhmm.. Senki. - jegyeztem meg halkan, és elhelyeztem a kupát a velem szemben lévő asztalon, melyen szintén állt a por. Úgy látszik ezt a helyiséget nem gyakran használják, maximum az olyanok tévednek ide le, mint mi. Akik ki akarják inni a franciákat a vagyonukból.
Visszatért a borosüvegekhez, már nem tudom hanyadjára nézte őket végig. Az is lehet, hogy egy fikarcnyit sem értett a borászathoz, és valami égi jelre vágyott.
- Választani fog még a mai nap? Mindjárt szomjan veszek. - emeltem fel a tekintetemet a plafonra és ellöktem magamat a szekrénytől. A rajta elhelyezkedő poharak halkan beleremegtek, s véletlenszerűen kivettem egy bort. Szerencsémre pont vörös volt!
- Látja milyen egyszerű? - ráztam meg a fejemet, és míg az üveg nyakát megfogtam az egyik kezemmel, addig a másikkal megpróbáltam kihúzni a dugót. Mivel sikertelen próbálkozásnak bizonyult, így nagy kiskutya szemeimet meresztettem... Senkire. Ehhez még hozzá kellett szoknom. - Nem bánná? - kérdeztem mindenféle gúnymentes hangon, és a cinikus megjegyzéseimet is későbbre tartogattam. Felé nyújtottam az üveget, s megtörve a szoba csendjét egy újabb kérdést tettem fel neki, amelyre vagy válaszolni fog, vagy nem.
- S mi szél hozta ide az udvarba? Mert eléggé nyilvánvaló, hogy maga nem francia.. - már a gyomrom is összeszorult, annyira gyűlöltem ezt a népet. De sajnos ezt nem igazán hangoztathattam itt Franciaországban, mert ha a rossz fülekbe kerül, akár még a fejemet is vehetik.  

Neveletlen! Meg se tudom számolni, hogy a dajkám hányszor vágta ezt a becsmérlő szót a fejemhez. Egyáltalán nem voltam egy könnyű eset gyerekként - nem mintha most az lennék -. Míg a többi lány engedelmeskedett, nyugton ült, addig én állandóan visszaszólogattam, fészkelődtem a helyemben, akárhányszor kontyba akarta rendezni a hajamat. A fésű durván szántotta végig hajamat, ráadásul az otromba nagy kezei is rátettek egy lapáttal. Nem voltam egy kiemelkedő szépség a lányok közül, a rettenetes frizuráim pedig még jobban megerősítették ezt a tényt. Na de hol is tartottam, mielőtt elkalandoztam a különböző hajviseletekre? Persze! Neveletlen vagyok, voltam és leszek. A magam ura vagyok, nem vagyok se király, se báró leszármazottja, csak egy igen tehetős közember lánya. Nem vagyok kitéve nevetséges etikettek betartására.
A bor gyorsan csúszott le torkomon, életemben először az esküvőm napján kóstoltam meg, az ellazulás érdekében. Féltem az első együttléttől és úgy véltem, ha bennem van pár kupányi bor, akkor csak nem fog annyira fájni. Tévedtem. Rémes volt. Eleinte csak ünnepekkor ittam, majd miután az egyik lovászfiúval elcsentünk egy egész üvegnyit vált, mániámmá. Ez nyugtatott le, elégített ki, vonta el a figyelmemet a mindennapos problémáim elől. Rá szoktam. És mindenki tisztában volt vele, de senkinek se volt egy rossz szava se ez ügyben. Jól tudták, hogy amilyen fafejű vagyok, azt fogom tenni, amit jónak látok. És ezt tiszteltem bennük, hogy már végre felnőttként kezdtek el kezelni engem.
Bor... te átkozott bestia!
Már egy cseppnyi alkoholtól is hófehér angol bőrömet befesti a pír. Olyan, mintha egy jó nagy adag pirosítóba belenyomtam volna a fejemet. Külső szemmel igazán viccesnek tűnhettem, hisz a nyakam fehér, akár a tej, az arcom pedig olyan, mint egy nagy darab paradicsom.
A férfi azonnal angolul szólalt meg, de az erős akcentusából ítélve nem egy angollal találtam magam szembe. Mindenesetre örültem, hogy végre anyanyelvemen beszélhettem másokkal, a szolgálóimon kívül.
Körbemutattam és pár másodperc elteltével szólásra nyitottam ajkaimat.
- Csak nyugodtan szolgálja ki magát. Akár egy tucat embert is el tudunk mindezzel látni. - kitöltöttem magamnak azt a pár kortynak nem nevezhető mennyiséget és magasra emeltem azt. - Éljen a király! - közöltem némi gúnnyal a hangomban. Nem kellett ahhoz műveltnek lenni, hogy az ember ne tudja az évszázadok óta tartó viszályt a franciák és az angolok közt. Főleg most, hogy egy skót királynővel akarják együttesen megszerezni az angol koronát. Személy szerint csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy menjenek a véres pokolba!
- Nem válaszolt a kérdésemre. - jegyeztem meg és a szekrénynek dőltem támaszként. Végignéztem a ruháján és hirtelen nem tudtam, hogy egy szolgálónak vagy egy katonának örvendezhettem. - Eleanor, de szólítson csak Nora-nak. - mosolyodtam el, és egy pillanatra sem szakítottam meg a szemkontaktust.

Már a második napomat töltöttem ebben a komor fészekben. Olyan ez az egész hely, mint egy börtön. Utáltam Franciaországot, és máris honvágyam volt. Most először voltam idegen országban, Angliát többször is beutaztam, de még soha nem tettem ki a lábamat a védelmező határai mögül. Már most hiányzik a párás levegője, az eső utáni illat, a több hektárnyi földünk és a kis zugom, ahol szabadon csodálhattam a csillagokat. Itt nincs semmi. És senki. Olyan idegennek éreztem ezt a helyet, és már most tökéletesen tudtam, hogy ez az érzés nem fog megváltozni. A húgomnak már tegnap írtam egy levelet, melyben leírtam az összes panaszomat. De mire megkapja, és mire válaszol.. Az belefog telni pár hétbe, netalán hónapba.
Magányosan jártam a folyosókat, próbáltam felfedezni az egész kastélyt. Ha már itt kell élnem, ideje kiismernem, hogy mi hol található. A minap már személyesen üdvözölt Mary, a skótok réme. Sajnos, muszáj volt viszonoznom kedvességét, holott legszívesebben a halálba kívánom. Igényt tart a trónra, amikor csak egy távoli rokon. Nem fogja bemocskolni Anglia hírnevét ez a fattyú!
Már vagy egy órája sétáltam, és köszöntöttem a szembejövőket. Normálisan viselkedtem, mint aki senki rosszban nem sántikálna. Mégis mit találhatnék? Tegnap már kinéztem magamnak egy ajtót, melyet az egyik őr zárt lakatra. Az alsó szinten helyezkedett el.
Mielőtt közelebb mentem volna, körülnéztem, nehogy valakivel most ütközzek össze. Miután megbizonyosodtam róla, hogy délután három órakor nincs rajtam kívül senki az égvilágon megfogtam a kilincset és elfordítottam. Semmi. Kulcsra volt zárva.
A francba!
Halkan dörmögtem valamit az orrom alatt, amit magam sem értettem, és próbáltam felidézni a tegnap látottakat. Az őr bezárta és.. Lehunytam a szememet és fejemet az ajtónak támasztottam. Halkan kipréseltem magamból a levegőt. Ez az átkozott szolgálónő olyan erősre meghúzta a fűzőt, alig tudtam benne lélegezni. Azt akarja, hogy megfulladjak? Apró kebleim majd kiestek belőle, akárhányszor levegőt vettem.
Meg van!
Az ajtó melletti ablakpárkányhoz léptem és óvatosan tapintgattam a köveken. Az egyik megmozdult és felemeltem azt. Alatta helyezkedett el a kulcs. "Igazán leleményes rejtekhely.." ~ forgattam meg a szememet és a kulcs tökéletesen belefért a lyukba. Elforgattam, egyetlen egy kattogással jelezte, hogy kinyílt és benyitottam. Számos lépcső vezetett lefelé, az egész helyiség kivilágítatlan volt, de valami halványan világított legalul. Csak behajtottam, nem zártam be az ajtót. Mennyi az esélye, hogy valaki pont ekkor fog erre sétálni? Semennyi. Úgyis csak egy kis időt fogok itt lenn tölteni, meg kell néznem, hogy mik helyezkednek el itt. Mi ennyire titkos, hogy kulcsra kellett zárni?
Krémszínű egyszerű ruhám alját megemelve elkezdtem lefelé lépdelni. A lépcsőfokok egyáltalán nem voltak egyenletesek, mint máshol. Aki ezeket megcsinálta az elég bódult állapotban lehetett. Leérve a viasz és a gyertya sajátos illatkeveréke csapta meg az orromat. De nem csak az..
Bor.
Ámulattal tekintettem körbe, mindenütt palackozott borok helyezkedtek el. Egy komplett kincsesbányát fedeztem fel, hát ezért őrizték oly titkosan! Az egyik bontott bort megfogtam a nyakánál és öntöttem magamnak egy pohárral. A pohár maga nem volt tiszta, sőt állt rajta a por, de különösen nem érdekelt. Lehúztam az egészet, és mohón öntöttem magamnak egy újabb pohárral. Ezúttal lassabban fogyasztottam el, ízlelgettem édességét. Meg voltam vele elégedve. Talán mégiscsak tudnak egy keveset ezek a franciák. Teltek a percek és már vagy az ötödik vagy a hatodik poharamnál tartottam. Az üvegben alig maradt két kortynyi, de úgyse veszik észre, ha hirtelen eltűnik innen egy-két bor. Úgy tűnik mégiscsak találtam egy módot, hogy átvészeljem az itt töltött időmet.
Hirtelen lépések zaja csapták meg a fülemet. A falnak préseltem vékony testemet, és pont eltakart az egyik szekrény. Egy férfit pillantottam meg, és egy hirtelen ötlettől vezérelve - avagy az alkohol befolyásoltsága alatt - kiugrottam. Kicsit meginogtam, a bor egy része a földre ömlött, de szerencsére a ruhámnak nem esett semmi baja!
- Álljon csak meg! - nyújtottam fel a mutatóujjamat. Angolul szóltam hozzá, ha pedig nem érti akkor átváltok arra a fránya nyelvre. - Maga mégis mit keres itt? Meg van hozzá az engedélye? - nyelvem pörgött, talán kicsit gyorsan hadartam el, de a lényeget mégis kivehette belőle. Az is lehet, hogy valami francia katona volt, és a király elé visznek és mondjuk büntetősből haza kéne mennem. Hmm.. ez nem is egy rossz ötlet!