Az élet sosem volt könnyű, és épp ezért is értem meg a legtöbb ember helyzetét. Nehéz végig élni úgy egy egész életet, hogy semmibe néznek a legtöbben, s bármit is teszel az mit sem érőnek bizonyul. Nehéz a sors megértése, sőt mi több kifürkészhetetlen, s tán épp ezért is kell veszendőbe hagyni ezt. Nem fejthetjük meg, s meg sem szokhatjuk, csupán elfogadni tudjuk hol a helyünk, és ennek mintájára kell léteznünk. Elviselve megtépetten nézünk szembe a tényekkel, de a szabályrendet nem tiporhatjuk el a porba, hisz azért a fej elvesztése lenne jogos sorsunk. Udvarhölgyek, szolgák, közemberek.. oly hosszasan sorolhatnám kik élnek, s léteznek, de mindez mit sem érne. Ami beszél az a vagyoni helyzet; legtöbb udvarhölgy gazdag férfi jelöltért érkezett, mert a családja erre nevelte. Mindenkit az érdek fog közre, ez élteti a világ számtalannyi emberét, de ezzel mit oldunk meg? A szegénység nem lesz eltiporva, az embereknek nem lesz jobb sorsa. Mélyen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, ahogy lassú léptekkel sétálok az erdő szélén visszafelé tartva a kastély felé. Kissé talán túlságosan is elkóboroltam, ami annak köszönhető, hogy a kalandok éltetnek. Kiváltképp imádom az izgalmakat, ezért is merészkedtem be a vérerdőbe, melytől mások gyakorta rettegnek. Pogányok lakják, és aki egy kicsit is hallott róluk jobbnak látja elkerülni a helyet abból kifolyólag, hogy veszélyes. Baloldalamon helyezkedik el a kardom, és ugyanezen oldalon vezetem a lovamat is, hisz nem láttam értelmét visszafelé rohanni. Csendes, és kimérten nyugodt táj összhang fogad, mintha minden túlontúl is békés lenne, ami valamelyest mondjuk úgy meglepő számomra, de szerintem értelmetlen eme veszély előérzetem. Nem történhet semmi különleges tényező, vagy tévednék tán? Hirtelen megállva felmászom a lovam hátára, és gyors tempóra ítéltettem ösztönzően, hogy mielőbb megközelítsem a királyi udvar területét. Tovább is szívesen élveztem volna eme lágy környezeti nyugalmat, de eszembe jutott valami... Hirtelen éles hang üti meg a fülemet, ahogy a lovat megállásra kényszerítem. Női hangok szűrődnek át élesen nem messze a királyi udvartól, de mégis a vérerdőhöz van ez közelebb. Sikoltások, ijedtség hangjai, mintha történt volna valami.. oda vágtázom a helyszínre ahol nyugtázom, hogy tömeg van. Leszállva a lovamról átsétálok az emberek közt, és reflexszerűen lépek hirtelen hátra egyet, ahogy megpillantom az esetet. Pogány véráldozat.. de miért emberrel tették ezt? Eddig nem fordult elő ilyen eset. Csupa vér borítja be az ifjú srácot, aki kiemelten francia származásúnak tűnik. Közelebb lépek hozzá, egészen mellé sétálok, avagy alá, hisz felül helyezkedik el. Jobban szemügyre veszem, ahogy egy vércsepp hullik az arcomra, én pedig a kezemmel megérintve letörlöm onnan, bár még mindig látszik, hogy egykor egy vérfolt hagyta ottan a lenyomatát.
-Nyugodjanak meg, nincs semmi baj!-Lépek hátrébb egyet feltekintve az áldozatra.-Megkérnék mindenkit menjen vissza a dolgára, és ha lehet, akkor kerülje el ezt az erdőt messzi távlatba.-Mondom komoly hangon célzás értékkel, bár igaz a király fattya vagyok, de ettől függetlenül kellő okom van arra, hogy megszabhassam, hogy mindenki végezze a saját maga teendőjét, ez nem is oly nagy kívánság szerintem a részemről, én így ítélem meg. Halk, sőt nehézkes sóhajjal fordulok vissza a fiú felé, ahogy megrázom nem helyeslően a fejem.. nekem ez nem tetszik. Nagyon nem.