Én valójában nem elfelejtettem lazítani, hanem nem is tudtam igazán, hogyan kell. Nekem nem volt rá lehetőségem, mert szigorú nevelést kaptam, így aztán ismeretlen fogalom volt előttem. Talán nem is baj ez annyira, de mostantól már nem kell felkészítenie engem senkinek arra, hogy tökéletes legyek és jó férjet találjak magamnak. Az már megvolt, itt volt az oldalamon, és cseppet sem volt olyan kifogástalan, mint amilyennek elképzeltem. Legalábbis a jobb napjaimon, mert a rosszabbakon sokkal reálisabban láttam mindent, és olyankor sokkal rosszabb képet festettem le magam elé vele kapcsolatban. Valahol a kettő között ingadozott a valóság, ami nem feltétlenül jó, de talán igazán rossz sem. Inkább elfogadhatónak mondanám, azt azonban semmiképpen nem szándékoztam bevallani neki, hogy álmatlan éjszakákon gyakran fantáziáltam róla. Illetve nem is konkrétan róla, inkább csak a jövendőbelimmel kapcsolatban. Milyen férfi lehet, hogy nézhet ki, mennyire udvarias, és efféle apróságok. Semmi nem valósult meg ezek közül.
- De, egy kicsit! – árultam el, miután kiléptünk a kertbe. Nem láttam értelmét tagadni, hiszen egyértelmű jelei voltak annak, hogy az időjárást nem találtam éppen kellemesnek. Nem volt az olyan vészes, de ilyen alulöltözötten, a tánctól kimelegedve hamarabb megéreztem a hűs fuvallatot, mint máskor tettem volna. Szavak és akadékoskodás helyett azonban hagytam, hogy vezessen tovább, egyenesen a labirintus irányába. Szerettem az ilyen szépen nyírt, ápolt kerteket, mindig elbűvöltek. A szépen megmunkált szökőkutaktól kezdve, egészen a gyönyörű rózsabokrokig. Most is hallottam valahonnan a távolból ideszűrődni némi halk csobogást, de nem tudtam volna megállapítani, hogy pontosan merről jött. Nem is számított most, nappal majd talán újabb felfedezőútra indulok, csak akkor magányosan, egyedül a gondolataimmal.
- Nem! Nincsen! – valószínűleg túlságosan hirtelen vágtam rá a választ ahhoz, hogy hihető legyen, de úgyis kimagyaráztam volna azzal, hogy csupán izgatott vagyok miatta. Jobban mondva inkább ideges, mert az izgatottságból arra lehetne következtetni, hogy vártam. De egyáltalán nem vártam a rám váró procedúrát, mert én leginkább csak így tekintettem rá. Egy olyan dologra, amin szükséges átesnem, és ennyi az egész. Nem is nagyon fért a fejembe, hogy a férfiak miért koslatnak állandóan a szolgálólányok után ezért. Persze még sohasem volt részem ilyen intim kapcsolatban senkivel sem, úgyhogy nem meglepő a tájékozatlanságom a témát illetően.
Némán foglaltam helyet a kőpadon, szoknyámat szépen rendezve el, leginkább csak megszokásból. Itt ugyanis rajtunk kívül az égvilágon senki nem látta volna azt sem, ha elfelejtkezek róla, de ez inkább afféle pótcselekvés volt. Késleltetni szerettem volna a pillanatot, amikor kénytelen leszek újra a mellém telepedő férjemre nézni. Így is kellemetlen volt egy kicsit, hogy jobb híján muszáj volt hozzábújnom, de ő volt az egyetlen, akivel szemben ezt megengedhettem magamnak. Sőt, innentől kezdve csak és kizárólag ő érinthetett engem így, meg esetleg még a testvérem, de talán tőle is illetlen viselkedés volna, főleg Henri társaságában.
- Attól tartok, hogy megrémít, ha kettesben kell maradnom önnel! – még az előtt mondtam ki a szavakat, hogy jobban átgondolhattam volna őket. Természetesen egyből meg is bántam, és szégyellősen szegtem le a fejemet, ajkamba harapva. Jó erősen, ezzel büntetve magam a meggondolatlanságomért. A nevelők pontosan erről igyekeztek annak idején leszoktatni, de valahogy sohasem sikerült maximálisan kinevelniük belőlem ezt a tulajdonságomat. Lehet, hogy ezentúl erőszakkal lépnek majd fel velem szemben, nem egyszerű intéssel. Máris megrémített a gondolata ennek a jövőképnek.
- Mit mesélhetnék magamról, uram? – kérdeztem értetlenül, mert még soha senki nem kért arra, hogy meséljek magamról. Általában a férfiak a saját sikereikről áradoztak, mi nők pedig csak mosolyogva bólogattunk, szavak nélkül bálványozva őket. Sohasem szerettem ezt. – Kedvelem a verseket… - kezdtem bele némi gondolkodás után, de mielőtt még folytathattam volna, feltűnt, hogy egyáltalán nem figyel rám. Egyből valamiféle melegség áradt szét a testemben, amint felismertem, hogy mire készül, egyfajta várakozás. Aztán életem második igazi csókja még az előtt megtörtént, hogy elhúzódhattam volna a pad széléhez. Ajkaim megadóan nyíltak szét ezúttal, és immár sokkal ügyesebben viszonoztam a csókját. Az ellen sem ágáltam, hogy magához húzzon közelebb, ám amint az ujjai felfedezőútra indultak a dekoltázsom irányába, máris megmerevedett a testem. – Uram! – szisszentem fel halkan, mert töménytelen mennyiségű új inger szaladt végig a testemen hirtelen. Mintha csak kirázott volna a hideg, ugyanakkor melegség járt át. Meg sem tudtam volna fogalmazni, ha akarom, akkor sem. Csak azt tudtam, hogy nem is olyan vészes ez, mint amilyennek elsőre tűnt.
- Nem vagyok biztos benne, hogy ennek így kellene történnie… - nem volt meggyőző a hangom, már korántsem csengett olyan határozottan. Hátam egy pillanatra ívben feszült meg, ahogyan ajkai tovább súrolták a nyakam érzékeny bőrét. Szégyelltem magam, azt is szégyelltem, hogy nem találtam borzasztónak azt, amit művelt velem, holott ellenkeznem kellett volna. – Kérem… - dünnyögtem erőtlenül, vajmi kevés ellenállással, amikor észrevettem, hogy már a fűzőnél kutakodik a kezével. – Bárki erre jöhet… és ha meglátnak minket, mit fognak gondolni? – próbáltam hatni rá észérvvel, de nem fűztem hozzá sok reményt. Eddig sem mondhatta meg senki neki, hogy mit tegyen, még a tulajdon apja sem. Miért hallgatott volna éppen egy nőre?

Még a vacsora alatt is az kavargott a fejemben, hogy megint miféle utalást tett a közeledő nászéjszakánkra. Hihetetlen ez a férfi, pedig nem először hozott már zavarba a rövid idő alatt, amióta ismerjük egymást. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy határozottan élvezi a kiszolgáltatott helyzetemet, de inkább nem tettem szóvá, és immár nem is reagáltam neki a fűzőmmel kapcsolatos megjegyzésére. Igen, az mindenképpen jól esett volna, de sokkal jobban örülnék neki, ha Celeste oldaná ki, és nem az oldalamon helyet foglaló férjem. Valószínűleg tényleg a szolgálólányom fogja megtenni, hogy előkészítsen az éjszakára, de egyébként nem tudtam. Nem voltam biztos benne, hogyan is lesz a menetrend, ha lehet így nevezni. Szerintem inkább szertartásos volt ez, hogy elháljuk a házasságot, nem pedig a mi örömünkre szolgált. A ház népének, a szülőknek kellett a megerősítés, hogy az üzlet, amelyet személyemben kötöttek, hogy csúnyábban mondjuk, az áru nem volt selejtes, hanem azt kapták, amit ígértek nekik. Esetemben mindenképpen így volt, erre bizonyára mind rá fognak jönni.
A nem túl helyénvaló gondolataimból a táncra invitálás rántott vissza a valóságba, amiért kivételesen hálás voltam. Talán a mozgás jót fog tenni nekem, és valamelyest helyrerázza az önbizalmamat is, vagy legalábbis a határozottságomat, amit valahol a kápolnába vonuláskor veszítettem el a mai estére. Azóta kicsit összeszedettebb lettem, de még mindig nem volt az igazi. Talán a csipkelődés volt az, ami jótékony hatással volt rám, és visszahozott valamennyit a korábbi állapotomból, amikor még kedvem volt kötekedni az éppen engem vezető férfival.
- Mondanám, hogy igazán hízelgő, de cseppet sem találom annak! – feleltem kissé ellenségesebben, mint eredetileg szerettem volna. A bor jótékonyan megoldotta a nyelvemet, a kelleténél lehet, hogy kicsit jobban is. Ez viszont érthető volt az én helyzetemet tekintve, tényleg szükségem volt némi alkoholra ahhoz, hogy lazítsak, ahogyan éppen tanácsot is kaptam rá. Szemeim azonban dacosan villantak meg, ahogyan felszegett fejjel felnéztem a férjemre. Zavart ugyan, hogy ténylegesen is fel kellett rá néznem a magasságkülönbség miatt, de ugyanakkor jobban is éreztem magam, mintha védelmezett volna. Micsoda kettősség jellemez a közelében, ezt csak most fedeztem fel!
- Egy hercegnő sohasem lazít, különösen nem egy egész estés bálon, amit a tiszteletére rendeztek! – királynői tartásom még mindig megmaradt, ahogyan tovább táncoltam a következő partnerhez. Akaratlanul is megkönnyebbülten szusszantam fel, hogy újra megnövekedett egy kicsit a távolság közöttünk, mert ha arra gondoltam, hogy milyen közel leszünk egymáshoz hamarosan, egyből gyomoridegem lett. Ez biztos, hogy nem normális! Vagy az lenne? Ez az izgatottsággal vegyes félelem biztosan helyén való egy nászéjszaka előtt álló nemes hölgynél! Csak az viselkedhetne fesztelenül, akinek nem az lenne az erényének elvesztésére elrendelt nap. Ennyire azért én sem lettem volna képes megjátszani magam, de úgy tűnt, hogy már a hitvesem is rádöbbent erre, egészen az elején. Még mindig nem tudtam, hogy fogjam fel sértésnek, vagy nyugtasson meg a tudat.
Mire a zene elhalkult, és a muzsikusok egy kis szünetet tartottak, amíg leöblítik a torkukat és pihentetik az ujjaikat, addigra pont újra visszatértem eredeti partneremhez. A partnerhez, aki az elkövetkező hosszú években az is marad számomra.
- Szívesebben maradnék idebent, de szükségem van egy kis friss levegőre! – határoztam némi hezitálás után, aztán elfogadtam a felém nyújtott kart. Könnyed mozdulattal karoltam belé, hogy aztán a szoknyám suhogó hangjával kísérve lépjünk ki a kertbe. Egyből mély levegőt vettem, és valahogy máris jobban éreztem magam. A bortól és a sok forgástól kezdett egészen összefolyni előttem a bálterem, de most minden újra kellemes lett. Még az sem zavart, hogy a hűvös éjszakai levegő megcirógatta a karomat, libabőrösre varázsolva azt. – Miért akart kijönni velem? Hiszen egész éjszaka kénytelen lesz az én társaságomat élvezni… - néztem rá kérdőn, kissé értetlenül. Nem is értettem, hogy miért nem vedeli a könnyen csúszó bort a cimborái társaságában, amíg megteheti. Persze, máskor is lesz rá lehetősége, de ez különleges este volt. Jobb esetben csak egyszer házasodik az ember.
Egy hevesebb széllökés miatt akaratlanul is közelebb simultam hozzá, keresve a teste melegét. Kellemes érzés volt, még köpenyre sem volt szükségem a hideg ellen így, hogy valamennyit átadott a sajátjából a közelségével.
- Nem biztos, hogy illendő a vendégeket magukra hagynunk, uram! - vetettem fel aggodalmasan, hátratekintve egy pillanatra a vállam felett. A hatalmas ablakokon át kiszűrődött a megannyi meggyújtott gyertya fénye. Csodálatos volt a fényárban úszó épület látványa, egyszerűen teljesen elbűvölt.

Az egész ceremónia számomra nem tűnt többnek néhány percnél, ugyanakkor azok a percek ólomlábakon léptek tova, kényes lassúsággal. A szavak csak nagyon ritkán jutottak el a tudatomig, mert végig azon igyekeztem, hogy ne ájuljak el, hiába kerülgetett a rosszullét. Sohasem volt rám jellemző az efféle gyengeség, így nem is nagyon tudtam hová tenni a viselkedésemben való hirtelen változást. Az esküvő egy nő számára boldog esemény kellene, hogy legyen. Azt jelenti, hogy a jövője meg van alapozva, és biztonságban érezheti magát még hosszú évekig, mert lesz, aki eltartja és gondoskodik róla. Ehelyett az én fejemben teljesen más gondolatok kavarogtak, melyeket szégyelltem Isten házában, de képtelen voltam tovaűzni őket.
Tisztában voltam vele, hogy az estét muszáj végigcsinálni, és kedvesen mosolyogni mindenkire, de nem volt hozzá hangulatom. Folyton az jutott eszembe, hogy mi lesz utána, amikor már csak ketten maradunk. Gyűlöltem a gondolatát annak, hogy bizonygatnom kell majd a tényleges ártatlanságomat másnap reggel, és még ki tudja, hogy mi minden várt rám. Gondolataimból végül a kérdése zökkentett ki, mire riadt kismadárként kaptam oda a fejemet, a mellettem lépdelő férfira.
- Igen, köszönöm kérdését! Csak egy kicsit nehezen kapok levegőt… - vallottam be, de ez szerintem normális volt a jelenlegi helyzetben. Ajkaimra ettől függetlenül igyekeztem mosolyt varázsolni, hogy a külső szemlélő azt gondolhassa rólam, mennyire boldog vagyok. Már maga a megszólítás is teljesen kizökkentett az előbbi állapotból, de talán pont erre volt szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magam. Igen, most már hivatalosan is megilletett a hercegnői cím, de felhőtlenül örülni neki még mindig nem tudtam. Ezzel szemben a családom egészen biztos, hogy nagyon elégedett lesz a frigy megköttetésével.
Hagytam, hogy némán bevezessen a bálterembe, majd az asztal mellé. Elegáns tartással ültem le, és a továbbiakban is úgy foglaltam ott helyet, akár egy királynő. Végül is, ma minket ünnepeltek, ez a mi esténk volt. Csak nagyon ritkán volt alkalmam eddig ilyen nagyszabású eseményen részt venni, olyanon meg egyetlen egyszer sem, aminek a középpontjában én is ott ülhettem. Most mindenki hozzánk jött oda gratulálni, az összes ízletes fogást elsőként elénk rakták le, hogy az ifjú pár szedjen elsőként.
- Hát persze! - dünnyögtem magam elé, de azért egy halovány hálás kis mosolyt küldtem a mellettem ülő férfi felé, miután szedett nekem is. Kivételesen az étel helyett inkább a borért nyúltam elsőként, és ezúttal nem egy apró kortyocskát ittam belőle, hanem jó két nagyot, amivel a fele nedű el is tűnt a kupából. Finoman csipegettem ugyan a sültekből is, de úgy éreztem, hogy nincs étvágyam. Inkább csak udvariasságból fogyasztottam belőle, és azért, hogy ne legyek rosszul, ahogyan arra újdonsült férjem rá is világított nagyon bölcsen.
- Természetesen! – bólintottam immár némiképp oldottabban, már a mosolyom is egészen őszintének tűnt. Talán a bor segített a feszült állapotomon, talán egy kicsit még éreztem is a mámoros hatását a fejemben, de igyekeztem uralkodni a viselkedésemen. – Örömmel! – el is fogadtam hát a felkínált kart, és a tőlem telhető legkecsesebben vonultam a tánctérre, ahol a vendégsereg néhány tagja bizony eddig is szórakoztatott bennünket és magukat is a tánccal. A muzsikusok továbbra is könnyedén játszottak, én pedig minden új emberrel váltottam néhány szót, ha éppen más mellé kerültem párnak. Kedvesek voltak és udvariasak, de egy ilyen közegben ez abszolút el is várható. Sajnos ők nem fognak velünk élni, hogy üde színfoltot vigyenek a mindennapjaimba a kifogástalan modorukkal, de majdcsak lesz valahogy!
Talán nem volt éppen udvarias dolog ilyet gondolnom a férjemről, de ő sem szolgált rá éppenséggel arra, hogy ez másként legyen. Ráadásul, ahogyan ezt kigondoltam, pontosan ebben erősített meg a fülembe súgott mondatával. Természetesen egyből pír adott színt az eddig sápatag arcomnak, ami talán jó is lehetett volna, ha nem érzem úgy, hogy lángolok is a szégyentől és a zavartól. Riadtan néztem körül, hogy nem hallott-e meg valaki más is, de hála istennek úgy tűnt, hogy csak az én fülemig jutott el az üzenet.
- Miért akar folyton zavarba és kellemetlen helyzetbe hozni? – suttogtam én is alig hallhatóan, amikor éppen az ő párjaként lépkedtem a zene ritmusára. – Ön is jól tudja, hogy elkerülhetetlen, én is jól tudom, de hogy folyton emlékeztet rá… - inkább csak motyogtam az orrom alatt, de elég közel volt hozzám ahhoz, hogy hallja. Én is csak azért lettem most már ennyivel beszédesebb, mert egészen biztos, hogy az alkohol jótékony hatással volt a háborgó idegeimre.

- De a hosszú út alatt akár el is szökhettem volna… - mutattam rá arra, hogy hogyan is értettem az előbbi megjegyzésemet. Ajkaimon megjelent egy halovány játékos kis mosoly, és nagyon reméltem, hogy érti a tréfát. Eszem ágában sem volt nekem megszökni, én annál sokkal kötelességtudóbbnak lettem nevelve. A gondolat maga megfogant a fejemben, de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy ellent mondjak atyám akaratának, ráadásul ki tudja, hogy miféle következményei lettek volna ennek a családomat illetően. Lehet, hogy a jövendőbeli apósom olyan haragra gerjedt volna a szószegésért, hogy bosszút áll a mit sem sejtő atyámon. Nem, ezt még a távolságtartó viszonyunk ellenére sem kívántam volna neki.
- Igen! – bólintottam végül határozottan, mert magamat is próbáltam erről meggyőzni. Nagyon jól sejtette, hogy szerettem volna saját választásomként beállítani őt, de kétségkívül más férjet választottam volna, ha rajtam múlik. Valaki olyat, aki elbűvölő és a tenyerén hordoz, más néven egy elképzelt álmot kergettem. A férfiak közül ritka volt, hogy valaki így bánjon egy nővel, sokkal többször fordult ez elő úgy, hogy az illető hölgy szeretői szerepet töltött be a férfi életében. – És természetesen azért is, mert ezt várják el tőlem, ez a kötelességem! – tettem hozzá, mint egy jól begyakorolt szöveget. Annak idején tényleg sokszor mondogattam magamnak, ha valami olyat kellett tennem, ami nem tetszett, hogy ez a kötelességem. Egy idő után úgy alakult, hogy elég volt ennyi is csupán magyarázatnak. Szomorú, hogy eddig jutottam, de egy nőnek nincsen választása. Élete első felében az apja akaratának hajt fejet, azt követően pedig a férjének.
- Talán így lesz, de most még egyáltalán nem vagyok hozzászokva ehhez. Mérhetetlenül zavarba hoz! – azért árultam el neki a nyilvánvalót, mert szerettem volna, ha egy időre felfüggeszti ezt a fajta beszédet. Amikor már ténylegesen is az asszonyává tesz, akkor lehetséges, hogy már nem fog ilyen érzékenyen érinteni a téma, de egyelőre szerettem volna elkerülni a kínos szituációkat, hiszen én alig tudtam hozzászólni ehhez. Ő viszont bizonyára már hosszú évek óta kergette a szebbnél-szebb lányokat, nem is várhattam tőle mást.
Tisztában voltam vele, hogy nem volt hétköznapi a kérésem, ahogyan azzal is, hogy mekkora kockázattal járt volna, ha oda-vissza játékba kezdek vele. Nem lehettem vele egyenlő, ez soha nem is fog megváltozni, de már elfogadtam. Amiről viszont nem tud, az engem sem sodor bajba, mégis megkapom azt, amire szükségem van. Más nők is képesek voltak megtenni, talán nekem is menne, bár ennél én lehet, hogy becsületesebbnek fogok bizonyulni. Sőt, talán még azt is meg fogom bánni, hogy ezt kértem tőle.
- Csak mindenképpen intézze diszkréten, rendben? Ne úgy, hogy továbbra is erről pletykáljon a fél udvar! – módosítottam inkább erre a kérésemet, mert nem feltétlenül akartam magamat sem kínozni olyan információk birtoklásával, amik megaláztak volna engem, mint feleséget. A megcsalások ténye pedig határozottan ilyen dolog lenne.
Még szerencse, hogy nem hallottam a csók közbeni gondolatait, mert egészen biztos, hogy azonnal elhúzódtam volna tőle zavaromban. Valahol örülnöm kellene annak, hogy a jövendőbelimnek felkeltettem az érdeklődését úgy is, mint nő, de az eddigiek alapján mindenféle jött-mentnek sikerült ezt elérnie, úgyhogy már nem is tűnik olyan hízelgőnek. Tényleg isteni szerencse, hogy nincs erről tudomásom, és inkább uralkodik rajtam továbbra is a zavart izgatottság a csókja miatt.
- Köszönöm, igazán figyelmes… – a mondat befejezését, miszerint most először volt velem figyelmes, inkább már nem mondtam ki. Igaz, hogy az ajkamba kellett hozzá harapnom, de most, hogy valamiféle szavak nélküli belenyugvás történt mind a kettőnk részéről, nem akartam elrontani a pillanatnyi békét.

Miután Celeste-tel magunkra maradtunk a hálóteremben, természetesen beszámoltam neki a történtekről, a félelmeimről, és a véleményét sem voltam rest kikérni. Olyan tapasztalatlannak éreztem magam, hogy az valami borzasztó. Most már főleg, hogy testközelből tapasztaltam, a jövendő hitvesem mennyivel jár előttem ebben a kérdésben is. Nem, mégsem akartam tovább erre gondolni, pedig újra és újra elkalandoztam, még a forró vízben ücsörögve is. Míg Celeste azzal foglalatoskodott, hogy kikészítse a ruhámat és lemossa rólam az út porát, addig én rendre újra átéltem az első csókot, néha még az ajkaimat is végigsimítottam ábrándosan. Nem szabadott, hogy megtévesszen ez az álkedvesség, mert biztosan csupán színjáték volt, hogy ne legyen olyan nehéz velem!
Ez a gondolat újra elég bátorságot adott, így amikor kiszálltam a vízből és szembenéztem a tükörképemmel, úgy találtam, hogy nem lehet majd oka panaszra a nászéjszakán, legalábbis a megjelenésemet illetően. Ez a határozottság egészen a kápolnáig kísért el, ott ugyanis újra inamba szállt a bátorságom. Meg kellett acéloznom magam ahhoz, hogy tényleg belépjek oda annyi ismeretlen ember közé, de végül megtettem. Méltóságteljesen vonultam végig a padsorok között a hófehér, arannyal díszített bársonyruhámban. A gyertyák fénye olykor-olykor megcsillant a drágaköveken, amiket viseltem, elegánsan felfogott hajam pedig finom hullámokban göndörödött a hosszú nyakam körül.
Tudtam, hogy tökéletesen festek, mégsem voltam biztos abban, hogy elég leszek ennek a férfinak. Még akkor sem, amikor ott álltam Isten színe, a pap, és az egész násznép előtt, oldalamon a vőlegényemmel, aki alig percek múlva már a férjem lesz. Szerintem még soha nem akart a szívem ennyire hevesen kiugrani a mellkasomból, de most úgy éreztem, hogy megfulladok tőle.

Csupán egy biccentéssel nyugtáztam a szavait, miszerint nagyon jól látom a helyzetet. Természetes, hogy jól látom, csupán a külső szemlélő számára szokott úgy tűnni, hogy én is csupán egy üresfejű nemes hölgy vagyok, pedig ez az esetemben távolról sem igaz. Nem szeretem, és soha nem is szerettem, ha bábként akartak mozgatni, vagy egyszerű kirakati bábúnak szándékoztak használni. Én sokkal jobban szeretem, ha én irányíthatom a körülöttem zajló dolgokat, csak nőként erre sajnos vajmi kevés esélyem van. Vannak területek, ahol talán boldogulhatok ilyen ambíciókkal is, de csekély. A házasság pont nem tartozik ezek közé, ott ugyanis az előttem álló udvariatlan férfi lesz az, aki egyengeti a kettőnk útját.
- Egyetlen pillanatig sem állítottam, hogy nem így lesz – erősítettem meg a kijelentését. – Ha nem szándékoznék ön mellé állni Isten színe előtt, akkor nem is lennék most itt, ebben biztos lehet! – közöltem határozottan, kissé talán rátartian, de ennyit igazán megengedhettem most magamnak, ha már olyan fene nagy őszinteséggel viseltettünk egymás iránt. Ez véleményem szerint nem mondható el az elrendezett házasságok többségéről, úgyhogy talán szerencsésnek kellene majd éreznem magam, amiért nem tanult rendesen jó modort a jövendőbelim, és azt szeretné, ha egyenesek lennénk egymással szemben.
- Kétségkívül így lesz, de egyelőre még nem szándékozom olyan beszélgetésbe elegyedni önnel, ami talán a hálószobán kívülre egyáltalán nem tartozik – próbáltam megőrizni a határozottságomat, de a közelsége miatt kissé meginogtam, ezért igazán nem vádolhat senki szerintem. Mást nőnek is inába szállna az összegyűjtögetett bátorsága, ha egy helyes férfi társaságában időzne kettesben. Még az a heg az arcán is egészen kedvemre való volt, kölcsönzött egy kis karakterességet neki. Valószínűleg a legtöbben majd azt gondolják rólunk órákon belül, hogy milyen szép, tökéletes pár. A felszín alatt pedig csak mi fogjuk tudni, hogy ez mennyire nem igaz ránk.
- Ez a hozzáállás elnyerte a tetszésemet! – ezúttal már nem beszéltem olyan jól érthetően, az ajkai vészesen közel kerültek hozzám, szinte éreztem, ahogyan a levegő kiáramlott, egyenesen a bőrömre. A kellemes meleg miatt újra végigfutott a hideg rajtam, de a kellemes értelemben. Amennyire kíváncsivá tettek ezek az idegen érzések, olyannyira meg is ijesztettek. Nem voltam hozzászokva, hogy nem vagyok teljesen ura önmagamnak és a testem reakcióinak. – Igen, teljesen biztos, hogy ezt szeretném! Ne higgyen ostobának, jól meggondoltam a kérést, de szeretnék tisztán látni! Nem akarok az a típusú feleség lenni, aki szemet huny minden felett, és úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Én nem fogok hátat fordítani annak, ami körülöttem történik – nem figyelmeztetésnek szántam, pusztán tényként közöltem. Lehet, hogy nem fogom szankcionálni az eltévelyedéseit, de legalább tudni fogom, hogy hányadán állunk. És ki tudja? Lehet, hogy akkor én is más férfitársaság után nézek. Végül is, akadt már rá példa a történelemben, hogy a nőknek is akadtak szeretői. A testőrség tagja, egy helyes lovászfiú, esetleg maga a király… sosem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, igaz?
Ám mielőtt még bármi mást mondhattam volna, csókja az ajkaimra forrasztotta a szavakat. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit tegyek. A zavar halovány pírt festett az arcomra, szemeimben ijedtség villant egy pillanatra, de olyan gyorsan tova is szállt, helyét egyfajta izgatottságnak adva át. Hagytam hát, hogy magához húzzon, amúgy sem lett volna sok esélyem ellenkezni, hiszen jóval erősebb nálam. Az érzés hiába volt ismeretlen, mégis kellemesnek találtam, hogy az erős férfikar körém fonódik, valahogy olyan biztonságosnak. Pedig ez a férfi minden volt, csak biztonságot jelentő alap nem. Bátortalanul ugyan, de megpróbáltam viszonozni a csókját. Valószínűleg nagyon érezhető volt, hogy életemben most először volt ilyesmiben részem, de ez foglalkoztatott a legkevésbé, mert teljesen elbűvölt a tenyerem alatt lüktető szív. Mintha a kezemben tartottam volna őt, az egész lényét, pedig éppen fordítva történt.
Lábaim egy pillanatra elgyengültek, ha nem fogott volna olyan erősen és határozottan, valószínűleg meg is billentek volna a térdeim. Ezt a megalázó helyzetet azonban szerencsére nem kellett megélnem, így mire hátrébb húzódott, mellkasom ütemesen emelkedett és süllyedt, ahogyan levegő után kapkodtam. Riadt, szégyenkező tekintetem szinte egyből elkaptam az arcáról, mellkasán nyugvó kezeimre. Te jó ég, annyira idegen ez nekem! Nem is mertem arra gondolni, hogy mennyi ilyen dolog fog még ma történni velem.
- Köszönöm! – suttogtam rekedten, olyan érzésem volt, mintha teljesen kiszáradt volna a torkom. Valószínűleg így is történt, úgyhogy zavartan megnyaltam ajkaimat, csak akkor néztem fel ténylegesen is az arcára. – Igen, azt hiszem, hogy az jól esne. Még át is kell öltöznöm, ez nem méltó… - nem fejeztem be a mondatot, mert egyrészt biztos voltam benne, hogy ő is tisztában van ezzel, másrészt még mindig zavarban voltam az előbbi csók miatt. Életem első csókja miatt!

Igen, én is pont attól féltem, hogy hamarosan tudni fogom, miket óhajt. Más esetben talán meg is akarnék felelni az igényeinek, de valahogy nem nyerte el a tetszésemet. A külsejére persze nem panaszkodhattam, sokkal jobb volt, mint amire számítottam, és még annál is jobb, mint amilyen férjeket ki szoktak fogni az ilyen eleve elrendelt frigy során a nemes hölgyek. Nekem ebben a tekintetben legalább szerencsém volt, de a modorát borzasztónak találtam. Rosszabb volt, mint egy kocsis, pedig biztosra vettem, hogy a szülei biztosították neki a megfelelő hátteret és a lehetőségeket a tanulásra. Szomorú, hogy így van, majd észben kell tartanom, hogy a mi gyerekeinkre inkább én figyeljek oda, ne róla vegyenek példát.
- Igen. Valóban. – csupán tömören és lényegre törően válaszoltam neki, mert így is nehezemre esett levegőt venni azért, mert annyira közel volt hozzám. Nem vagyok én hozzászokva egyáltalán a férfiak közeledéséhez, nála jóval udvariasabbakhoz volt szerencsém eddigi életem során, és egyikük sem kísérelte meg elvenni az erényemet. Már előre féltem attól, hogy pont egy ilyen férfival kell átélnem életemben először a házastársi kötelességemet. – Így van! – vágtam rá egyből, hogy valamelyest eltereljem a gondolataimat. Igaz, hogy nem sikerült valami jól, és elhamarkodott is volt a válaszom, de tényleg az állt szándékomban, hogy ne válaszoljak neki. Az már egy másik kérdés, hogy végül mégis megtettem.
- Nem… - nagyon kicsi híja volt, hogy nem nevettem fel. Talán a bor máris feloldott bennem valamennyi feszültséget, amiért ilyen meggondolatlanul válaszoltam neki. – Ezt nagyon jól látja, egyáltalán nem ilyenről álmodtam. Az álmok azonban a magunkfajta számára csupán felesleges időpocsékolásnak számítanak – tettem hozzá bölcselkedve, mivel úgyis azt szerette volna, ha véleményt alkotok. – Ha jól sejtem, ön sem óhajtja ezt a házasságot, ahogyan én sem – vontam le a nyilvánvaló következtetést az eddigiek alapján. Már az érkezésem előtt is gondoltam, de bizonyosságot csupán most szerezhettem felőle, hogy már személyesen is volt szerencsénk, vagy éppen balszerencsénk egymáshoz.
- Csak finoman emlékeztetném önt uram, hogy egyelőre még nem a férjem… - jegyeztem meg halkan, ám annál határozottabb hangon. Ezzel csak arra akartam utalni, hogy még nincs közöttünk semmiféle kapcsolat, amely indokolná, hogy ilyen zavarba ejtő dolgokról beszélgessek vele. A hálószobában már teljesen más lesz, de arra még nem szerettem volna gondolni, mert túlságosan megrémített. – Igen, tudom! – lehet, hogy most a szavaim magabiztosak voltak, és én is tisztában voltam a nász elhálásának kötelezettségével, de ettől függetlenül még nagyon tartottam az egésztől. Az anyám azt mondta, hogy csak teljesítsem, ami a feladatom, és kész. A szolgálók beszéltek arról, hogy milyen csodálatos tud lenni, én pedig a kettőt valahogy egyáltalán nem tudtam összeegyeztetni. Milyen érzés lehet az, ami egyik embernek csodás, a másiknak pedig csupán kötelesség, sőt, feladat?
A tekintetét azonban a zavarom ellenére is álltam, eszem ágában sem volt gyáván elfordítani a tekintetemet róla. Egyébként is elvesztem néhány pillanatra az íriszei vizsgálgatásában, úgyhogy csak egy kicsit éreztem kellemetlennek az újbóli közelséget, az érintésével együtt.
- Igen, erre már magamtól is rájöttem – vetettem oda kissé ellenségesen, amikor arról beszélt, hogy nincs könnyű természete. Az is feltűnt, hogy egyáltalán nem nevezhető kedvesnek sem, de a további szavai határozottan megleptek. Közelség ide vagy oda, a szemöldököm ismét megugrott egy kicsit kérdőn, és még arról is elfelejtkeztem, hogy ahogyan beszéltem, ajkaim szinte az övéihez értek. – Tényleg így gondolja? – kérdeztem óvatosan, mert azt én sem szerettem volna, ha egy borzasztó házasságban kell élnem. A legtöbb nemes több szeretőt is tart, mert nincs szerelem, nincs tűz. Én arra vágytam volna, de talán én is anyám sorsára fogok jutni hamarosan.
- Igen! – használtam ki a lehetőséget, egy határozott bólintás kíséretében. – Nem vagyok naiv, uram, tisztában vagyok vele, hogy minden hercegnek akad több szeretője is. De ha a házassági eskünk elmondása után önnek is lesz, tájékoztat majd róla? – kérdeztem rá nyíltan, ha már az őszinteségről beszéltünk az előbb. – És még valami, bár ez inkább kérés lenne… - ezúttal már kicsit bátortalanabbul csengett a hangom, mint az előbb. – Óvatos lenne majd velem? A mai estén… - csupán azért tettem hozzá, hogy számára is egyértelmű legyen, miről is beszélek.

Egyáltalán nem éreztem magam sem jól, sem magabiztosnak. Nem tehetek róla, de ez a szituáció idegileg teljesen felőrölt, ezért úgy döntöttem, hogy valamit sürgősen kezdenem kell magammal. Valahogy meg kell erősíteni belül a kis lelkemet, mert ha ezzel a férfival kell majd leélnem a hátralévő életemet, akkor egészen biztos, hogy nem lesz könnyű dolgom, boldog életem meg aztán pláne nem! Még szerencse, hogy volt olyan itt velem, akit régóta ismerek és biztos pontot jelent az életemben, mert lehet, hogy most először teljesen kétségbeesnék. Pedig rám nem jellemző az ilyesmi, soha nem is volt. Sokkal inkább a talpraesettséggel, és az pengeéles ésszel lehetne jellemezni.
- Nem vagyok biztos benne, hogy szeretném… - suttogtam magam elé, még mielőtt észbe kaphattam volna. Talán hiba volt, nem szabadott volna, hogy ez kicsússzon a számon, de már úgyis lényegtelen, bizonyára meghallotta a szavaimat. Túl közel állt hozzám ahhoz, hogy ne így legyen és megússzam ezt a helyzetet. Már éppen szerettem volna mondani még valamit, ám amikor ujjával finoman hozzámért, egyből bennem akadtak a szavak, de még a levegő is bennem rekedt. Nem érintett így és ott még soha senki, úgyhogy természetes, hogy egyből megilletődtem. Ez a furcsa érzés, ami a gyomromból indult ki a mozdulat hatására, számomra még teljesen ismeretlen, ahogyan az is, hogy a karom libabőrös lett.
- Úgy hiszem, hogy évek állnak még a rendelkezésére hozzá! – nyögtem ki végül fojtottan, ezzel egy időben pedig megpördültem a saját tengelyem körül, hogy szembe nézhessek vele. Ugyan aggódtam amiatt, hogy mit fog lépni, és milyen lesz a túl közeli férfitest, de zavart, hogy nem látom őt, miközben beszélt. Lehet, hogy csak én vagyok túl jól nevelt egy herceghez képest, de én általában szerettem a szemébe nézni annak, akivel éppen beszélgettem. Bizonyára bennem van a hiba, semmi kétség!
Végül, amikor ellépett az asztalhoz, megkönnyebbült kis sóhaj szakadt ki belőlem. Csupán némán, így a távolság miatt aligha hallhatta meg, talán ez volt az én legnagyobb szerencsém. Ki tudja, hogy akkor mivel provokált volna tovább, ha észreveszi, hogy mennyire nehezemre esett kezelni az előbbi helyzetet.
- Szerintem minden embernek joga van ahhoz, hogy a saját gondolatait megtartsa magának! – feleltem egyszerűen, ujjaim között forgatva az ezüstkupát. Egyelőre még nem ittam bele, ivott helyettem a leendő uram bőven, ahogy elnéztem. Erről legalább máris tudtam, hogy igaz vele kapcsolatban. A fürkésző tekintet egyébként nálam is jelen volt, én azonban azon gondolkoztam közben, hogy tényleg merjek őszintén válaszolni neki, vagy jobban járok azzal, ha nem teszem. Mivel csak ketten voltunk a helyiségben, és alig néhány órán belül megmásíthatatlanul is össze lesz kötve az életünk, úgy döntöttem, hogy őszinte leszek.
- Hallottam, hogy van néhány törvénytelen gyermeke, és előszeretettel hál a szolgálókkal, meg még ki tudja, hogy milyen kétes hírű asszonyokkal… - az utolsó néhány szót már inkább a kupa pereme mögött dünnyögtem, mielőtt megízleltem volna a bort. Finomnak találtam, de nem vagyok nagy iszákos, így egyelőre nem is ittam belőle többet. Talán ez az én szerencsém, mert egészen biztos, hogy a következő kérdése hallatán félrenyeltem volna.
- Nem hinném, hogy ilyesmiről illendő volna beszélni, de ha arra kíváncsi, még érintetlen vagyok! – szegtem fel büszkén a fejemet, és bizony isten, igaza volt! Szükségem volt a bor jótékony, bódító hatására, így ittam még két nagyobb kortyot belőle, hogy képes legyek elviselni ezt a megalázó beszélgetést.

Az, hogy az idős férfi ilyen szívélyes és udvarias volt velem, valamennyit oldott a bennem gyökeret vert feszültségből. Egyáltalán nem örültem neki, hogy ilyen gyomorgörccsel kell megismernem a családom legújabb leendő tagjait, de szerintem ez teljesen normális. Melyik az a fiatal hölgy, aki ne érezne így a leendő férjével való első találkozás alkalmával? Szerintem ez nagyon ritka. Talán jobb lett volna, ha gyerekként néhány alkalommal van egymáshoz szerencsénk, de valamiért a szüleink nem így alakították ezt a kapcsolatot, így aztán neki is legalább annyira új és kényszerű volt ez, mint nekem. Ezzel a gondolattal próbáltam tartani magamban a lelket, hogy nem csupán nekem, de neki is rossz ez. Persze lehet, hogy hasztalanul teszem, mert nem remélhetek tőle semmiféle kedvességet irányomba, megértést meg aztán pláne nem. A férfiak amúgy is hajlamokat ráfogni, hogy a nők bonyolultak, és annyi a dolguk, hogy utódokat nemzzenek. Micsoda badarság!
Mielőtt azonban kiülhetett volna vonásaimra a kelletlenség és a negatív gondolatok keltette grimasz, inkább udvarias mosolyt erőltettem magamra. Eszem ágában sem volt mutatni, hogy milyen önfejű tudok lenni, mert az egyáltalán nem lett volna illendő.
- Köszönöm a bókot, Monsieur! Ön túl kedves hozzám, zavarba hoz! – mondtam őszintén, újabb kis pukedli kíséretében, amivel a tiszteletemet és a hálámat igyekeztem kifejezni. Igyekeztem én is éppen ilyen modorban hozzáállni ehhez a férfihoz, mert ő legalább barátságosabban pillantott rám, mint a mögötte álló úrfi. – Enyém a megtiszteltetés! – már éppen előtte is meg akartam hajtani a fejemet, amint megtörtént a bemutatás, de elég furcsán jött volna ki, ha ő meg közben a kezemet csókolja finoman. Szóval megtartottam inkább a királynői tartást, és hagytam, hadd fogja csak a kezemet. Tekintetem néhány pillanatig elidőzött rajta, de nem vagyok ostoba. Láttam a mosolyán, azon, ahogyan rám nézett, hogy cseppet sem örül az ittlétemnek. Én is szívesebben lettem volna máshol, ami azt illeti, csupán a jó modor volt az, ami nem hagyta ezt kimutatni.
Már éppen bólintani szerettem volna, hiszen tényleg örültem volna a hirtelen izgalom után némi magánynak, amikor a kedves jövendőbelim cseppet sem udvariasan szólalt fel. A meglepettség valószínűleg halványan ugyan, de kiült az arcomra. Vannak olyan esetek, amikor sajnos képtelen vagyok uralkodni a vonásaimon, mert valami annyira váratlanul ér. Hát, ez pontosan egy olyan helyzet volt, nem is tudtam igazából, hogy ezt most mire véljem.
Addig a pontig nem is volt semmi probléma, amíg igazán nem éreztem sértőnek a szavait. Legszívesebben máris kifejeztem volna a felháborodásomat és a nemtetszésemet, de még időben észbe kaptam, hogy ez most mennyire nem volna jó ötlet. Elnyíló ajkaimat azzal a lendülettel újra össze is zártam, ám ezúttal annyira szorítottam őket, hogy penge vékonnyá keskenyedtek. Mégis micsoda tiszteletlen, pimasz fráter ő, hogy ilyesmit mond egy hölgy jelenlétében?
- Menjetek… - mondtam végül halkan, nem túl határozottan, miután a vállam felett hátrapillantottam. Kedves szolgálólányom még egy utolsó aggódó pillantást váltott velem, de egy biccentéssel megerősítettem abban, hogy nem lesz semmi bajom. Legalábbis nagyon reméltem, hogy nem fog velem semmi illetlent tenni, mert már így is kellemetlen helyzetbe hozott a ház népe előtt. Egyből, alig öt perccel azután, hogy megérkeztem. Mi lesz még akkor, miután összeházasodtunk? Nem, erre egyelőre gondolni sem akartam, mert túlságosan megrémítettek az esetleges lehetőségek.
- Ahogy óhajtja! – az udvariasságot tartottam magam elé pajzsként, miután magunkra maradtunk. Nem az feszélyezett igazán, hogy egy férfival kettesben maradtam, hanem az, hogy előzőleg milyen otrombaságot mondott az apjának. – Megtenné, hogy nem méricskél úgy, akár a vágásra szánt állatot? – kérdeztem a tőlem telhető legfinomabban, visszafojtott indulattal. Hihetetlen, komolyan nem is értem, hogy mit képzel magáról. Így bánni egy hölggyel! Hallatlan! Azt azonban nem titkoltam, hogy a kérdése meglepett. Szemöldököm egy pillanatra meg is ugrott egy kicsit, elveszítve a kontrollt a távolságtartó vonásaim felett.
- Semmi olyasmit, amit egy hölgynek illendő lenne mondania… uram! – válaszoltam a kérdésére, újra egy kicsit meghajolva felé. Eszem ágában sem volt elmondani neki, ki tudja, hogyan reagált volna rá. Az volt az utolsó dolog a szándékaim között, hogy máris felbőszítsem, de legalább annyira fortyogott bennem az indulat, mint valószínűleg benne is a házasság miatt.

Ha az emlékeim nem csalnak, akkor utoljára akkor voltam ennyire ideges, amikor először fogtam kardot a kezemben. Nem, talán még az is természetesebbnek tűnt, mint azok az érzések, amik most kavarogtak bennem. Egyáltalán nem éreztem magam jól, ráadásul az út is elég hosszúnak tűnt ahhoz, hogy a gondolataim folyton olyan irányba kalandozzanak, amik nem tesznek nekem jót. Különösen nem most, amikor ilyen sorsdöntő találkozás előtt állok!
Nagyot nyeltem, szoknyámon lesimítgattam a nem létező ráncokat, mire a velem szemben ülő szolgálólányom a kezemre tette a kezét, hogy ne remegjek annyira. Biztató mosolya többet ért minden kimondott szónál, de most mégsem volt képes megnyugtatni. Nem okozhattam csalódást, de tartottam tőle, hogy a híre ellenére a jövendőbeli uram csak egy kövér, tohonya nemes, aki nem törődik mással, csak egész nap vedeli a borospince tartalmát, és felhajtja a szolgálólányokat, hogy kedvét lelje bennük egy kevés ideig. Én nem akartam egy lenni közülük, lealacsonyodni ilyen szintre, mikor én a felesége leszek. A gondolattól azért némi szégyenérzet lett úrrá rajtam, de csak azért, mert ezzel a saját szolgálómat is ledegradáltam, pedig ezt igazán nem akartam. Ő jó volt hozzám, mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá. Most is, pedig nem lett volna muszáj eljönnie velem, hogy hátrahagyjon mindent, amit eddig ismert. Mégis jött, amit soha nem leszek képes eléggé megköszönni neki.
- Már látom a kastélyt! – közölte lelkendezve, mire arcomról eltűnt az álmatag mosoly, és helyét rémület vette át.
- Tényleg? Hadd lássam! – nyomakodtam én is oda a hintó ablakához. Igen, tényleg ott volt, és még innen is pompázatosnak tűnt, ugyanakkor félelmetesnek is. Szerintem még akkor sem lennék ennyire megilletődött, ha magával a királlyal kellene találkoznom. Róla legalább tudnám, hogy mit várhatok tőle, de alig néhány órán belül egy számomra teljesen idegen férfi fog rendelkezni a sorsom felől. Egyik karmai közül máris kerülök a másikéba, ez valami borzasztó! Utáltam ezt a kiszolgáltatott érzést, de mit tehettem volna?
Csupán akkor ocsúdtam fel valamelyest, amikor a hintó hatalmas rántással megállt. Hát itt vagyunk! A szívem egyből a torkomban dobogott, néhány pillanatra még abban sem voltam biztos, hogy van egyáltalán hangom. De biztosan volt, mert valamit mondtam a kocsisnak, miközben kisegített, de olyan idegenül, olyan távolinak tűnt a beszédem, hogy fel sem fogtam teljesen. Valahol az ájulás és az ébrenlét határán egyensúlyoztam, de ha hamarosan nem szedem össze magam, akkor biztos, hogy rossz vége lesz!
- Gyere, Marie, mennünk kell! – súgta oda nekem az én mindig hűséges barátnőm, bár a hangja olyan fojtott volt, amilyennek lennie kell akkor, ha ilyen közvetlenül szól hozzám. Szerintem most is csak azért tette, hogy ezzel is megnyugtasson valamelyest. Sikerült is neki, mert abban a pillanatban emlékeztettem magam arra, hogy mi a feladatom, és milyen fontos, hogy jól csináljam. Mire odaértünk a bejárati ajtóhoz, és a bent lévőkkel közölték, hogy megérkeztem, addigra már egyenes háttal, büszke tartással sétáltam be. Vörös bársonyruhám kifogástalanul állt rajtam, csak úgy, ahogyan a hajam is. Az összképet a viselt ékszereim tették még csillogóbbá, még tökéletesebbé.
- Uram! – köszöntöttem illendően, ahogyan azt kell a magasabb rangú férfiak esetében. Először azt hittem a ház urára, hogy ő lesz a jövendőbelim, ám csakhamar feltűnt a háta mögött nem sokkal egy jóval fiatalabb, ám rá kísértetiesen hasonlító férfi. Tekintetem a félig meghajló helyzetből egyből felé kalandozott, kíváncsisággal vegyes óvatossággal. Csupán néhány másodpercre felejtettem rajta acélos íriszeimet, de talán bőven elég volt ahhoz, hogy illetlenebb legyen, mint azt szabadna egy magam fajta nemes hölgynek. A szoknya suhogása volt az, ami végképp kizökkentett ebből a helyzetből, így mire felegyenesedtem, már a jövendőbeli anyósomat is szemrevételezhettem. Udvariatlan, vagy sem, szám szegletében megjelent egy halovány kis mosoly, amit a másik nőnek címeztem. – Igazán gyönyörű az otthonuk! Köszönöm, hogy vendégül látnak! – szólaltam meg végül, amikor megtaláltam a hangomat.