Mióta Roslyn miatt gyakorlatilag nincs olyanunk, hogy családi béke, és minden a feje tetején áll, nemhogy itt Franciaországban, de Angliában sem találnám a helyem. Én, mint a legidősebb mind a négyünk közül, nekem tudnom kellene parancsolni a húgaimnak. Annabelle-lel és Bellával, de Istenemre mondom soha ennyi baj nem volt. Mindemellett ők mindig hallgattak rám, ismerték az illemet és a jó modort. Egyikünk helyzete sem könnyű, örülhetünk, hogy egyáltalán hercegnőknek nevezhetjük magunkat. Így is összesúgnak néha, olykor a hátunk mögött, más se hiányzik, hogy rossz hírünk keljen, hogy azzal kezdjenek el vádolni, hogy az oszmán vérű húgom nem tud viselkedni, és királynő akar lenni. A franciák stílusa igencsak különbözik a miénktől. Hivalkodó és túl díszes, sokat láttat, de keveset mond. Ennek ellenére szerettem a kastélyban sétálgatni. Különösen azokon a részein, ahol nincs akkor nyüzsgés, nem botlasz lépten nyomon egy szolgálóba, aki épp a dolgára siet, egy herceg sem korzózik a kíséretével. Egyszerűen csak nyugalomra vágytam, csendre, levegőre. Senkit nem akartam látni. Nem tudom pontosan mit éreztem. Szomorú voltam, dühös, és elmondhatatlanul kevésnek éreztem magam... A családom többé már nem olyan, mint a régi, már rég egy herceg jegyesének kellene lennem, egy jóképű, gazdag hercegé, aki biztosítja számomra a csodás jövőt és életet. Talán boldognak kellene lennem, hogy nem így van, hiszen ez azt jelenti, hogy akaratom ellenére senkihez nem akartak hozzáadni, viszont az igaz szerelemre sem leltem még rá, amire olyan nagyon, de nagyon vágyok... Változtatni akartam a sorsomon, a haszontalanul telő napjaimon, de tehetetlen voltam, és ettől folyamatos düh mardosott belül. Már nem volt kedvem mosolyogni, már nem is akartam. A lábam elé bámulva, a hosszú szoknyám magasabbra baktattam fel a toronyba, nehogy elbotoljak. Egyedül, kíséret, udvarhölgyek, szolgálók nélkül. Szedtem a lábam, megállás nélkül, mintha csak kergetnének. Szippantani akartam egy hatalmasat a tiszta francia hon levegőjéből, ha már az otthonit magam mögött hagytam egy időre. Bár nem illendő így rohannom, most nem érdekelt. Már épp csak egy hajszál híja volt, hogy teljesen felérjek a toronyba, mikor is, szinte halálra rémültem... A szaporaságom és indulatosságom eredménye. Teljes lendülettel szaladtam neki valakinek. Nagyot tántorodtam, de talpon maradtam. Dühösen felnéztem és egy fiatal lányt láttam magam előtt. Felrémlett emlékeimben, hogy mintha a skót királynő kíséretében láttam volna, de nem mertem volna rá megesküdni. Abban a röpke pillanatban nem számított, ki, vagy mi ő. Csupán az számított, hogy kiadhassam magamból a mérgem, hogy megszabaduljak ettől a haragtól. Nem az ő hibája, tudom, de késő, már mindegy...
- Mégis mit képzelsz magadról?! - sziszegem dühösen - Azonnal állj félre az utamból!