To Genevieve la Pommeraie

I degen föld, idegen táj. Semmi sem ismerős errefelé. Már akkor megállapítottam ezt, amikor elhagytam a Magyar Királyság határait is. Olyan távol kerültem otthonomtól, a jól ismert és hűn szeretett szülőföldemtől, hogy már ennek a ténynek a gondolata is mélyen elszomorít. Nem ismerősek a fák, a fűszálak, de még a távoli hegyek sem. Francia föld ez, nem más. Unalmas, és utálatos vidék. Hiába, sosem szerettem őket és soha nem is fogom. Amint lehet elhagyom e földeket, mielőtt magába szippant ez a patyolat fertő.
Az ok pedig, amiért itt kell lennem a számomra földi Pokolban, nem mást, mint egy nő megtalálása. Na! Hát mi más okom lenne rá? Mindig a nők! Mindig. Sose bízz meg bennük. A bajkeverés, a balszerencse és minden más földi és földön túli rossz okozói. Na, nem mintha olykor-olykor nem élvezném a társaságukat, de hát az már csak a férfiúi önzőség. Ezt persze elvárható a másik nemtől, hogy odaadják magukat, mert hát, be kell lássuk mindannyian, más esetben nem viselnénk el azt a sok égi csapást amit ők hoznak. Szóval, igen, ezt a kis csekélységet megengedhetjük magunknak.
Apropó! Ha már úgyis a nőkről volt szó. Itt poroszkálva lovammal az unalom teljes, gyilkos valóságában, egy visszataszító földdarabon megint csak a nők hozzák fejemre a bajt. Vagyis... izé, egy nő. Ismeretlen földön, országban vagy nevezzük aminek akarjuk - púderes, sosem mosdó, kacifántos nyelvű, sznob és illatos franciák hona - helyen ahogy épp elnézem egy nő bajba került. Finoman fogtam meg jobban a kantárszárat, és már erre a kis mozdulatra megállt Bajtársam. Háttal állt nekem a férfi. Elég erősen szorította magához a nőt, akit alig láthattam feltételezett támadója nagysága miatt. A földrész belseje felé néztek az úton, így nekem teljesen háttal voltak. Talán észre sem vettek. Az erdő sűrűjében, eme keskeny kis ösvényen az ember gondolhat több dologra is. Lehetnek ellenségek, mint azt feltételeztem elsőre is. Egy bandita, és egy udvarból való nő. Vagy, tekintettel arra, hogy itt milyen kellemes takarásban van az, aki vétkezni akar...
~ Lehet, hogy mégiscsak szeretők? ~ futott át agyamon a gondolat, mire enyhén oldalra döntöttem fejemet, felhúztam egyik szemöldökömet és úgy néztem a párost ~ Neeem. Ahhoz túl unszimpatikus pózban állnak ott. Vagy ez lenne a francia divat? ~ vacilláltam egy darabig. Bár, tetszett mindkét ötletem: végignézem a francia gerlepárt vagy épp azt, hogyan követnek el egy bűntényt. Áh, nem. Ha így tennék én magam követnék el nagyobb vétket. Minden felmerült utóbbi gondolatomat elkergettem és a legelső opciót választottam. Egy bajba jutott nő, aki segítségre szorul. Igen, határozottan ez lesz a legjobb válasz erre a helyzetre. Nem is vártam tovább, így is elég idő eltelt már, kihúztam magam a lovon, összeszedtem magam és megköszörültem a torkomat.
- Ha tetszik magának a hölgy, előbb vegyen neki valami szép ajándékot és bókoljon illendően. Az erőszak nem kenyerük. - kezdtem egy udvarlási tanáccsal, hogy felhívjam magamra a figyelmet. És most, hogy végre tudják nincsenek egyedül és felém fordultak, már jobban átlátom a helyzetet. Valóban. jól sejtettem elsőre is. Egy fiatal nő, ráadásul palota béli lehet, egyedül kóricált kint az erdőben mire egy földönfutó bandita kapott a kínálkozó lehetőségen. Nem hibáztatom az utóbbit. Annál inkább a nőt. Mégis hogy képzelte, hogy egyedül neki vág az erdőnek? És hol a lova? Micsoda felelőtlen viselkedés! Hah... mondja a bagoly a verébnek... mindegy.
- Ha elfogad még egy tanácsot! Eressze el a nőt és akkor épségben elmehet. - teszem hozzá szavaimhoz egy kisebb szünet után. Remélem azért nem kérdi meg mi lesz ha nem, mert akkor tökön szúrom magam!