Henri & Vlad

A VADÁSZAT MENEDÉK, DE NEM MEGOLDÁS A PROBLÉMÁKRA

Francis & Henri

Kisvártatva megérkezik Francis is a maga lován. Főhajtással köszöntöm, ahogyan azt kell, elvégre rangban felettem áll. Ő a királyi család tagja, kijár neki.
- Hercegem! – és ezzel be is fejezem a lovon való hajbókolást. Lovamat mozgásra bírom és könnyed léptekkel kerülök Francis mellé. Nézem, ahogy a hajtók és a kutyák is lassan körbevesznek minket, viszont úgy látom egyéb kíséret nincs, ezek szerint mondhatni csak ketten megyünk. Kiváló ötlet!
- Egyetértek veled. Ennél jobb időnk nem is lehetne. – tulajdonképpen minden adott ahhoz, hogy egy remek vadászat elébe nézzünk. A hajtók előre indulnak, én pedig megvárom, míg a herceg is úgy dönt, hogy végre mehetünk.
- Csak utánad! – intek nyitott tenyérrel magam elé, hogy nyugodtan indítsa meg a lovát, de előbb még felvet valamit és a verseny ötletére egy apró vigyor szeli ketté a képem. Kedvelem az efféle játékokat.
- Tudod, hogy egy ilyen ajánlatra sosem tudok nemet mondani! Áll az alku. És én már azt hiszem tudom is, hogy mit kérek tőled, hercegem. – nem átallok úgy beszélni, hogy kihallható legyen, úgy vélem én fogok győzni. Ez azonban csak a játék része, koránt sem biztos, hogy nekem sikerül elejtenem a nagyobb vadat, de ettől még az önbizalmam a helyén van és eszembe sem jut azt mutatni Francisnek, hogy más is lehet a végkimenetel, mint a győzelmem.
Megindítja a lovát, utána pedig én is a magamét és könnyed, de viszonylag gyors mozgással kerülök barátom mellé.
- Eszembe sem jutott, hogy visszafogjam magam. Úgy ismersz, mint aki megtenné? – vigyorodok el. Pedig a hercegért megtenném, természetesen én is tisztában vagyok azzal, hogy illene őt segíteni nyerni ebben a játékban.
Hátasommal tökéletes összhangban mozgunk, gyakran járok ki lovagolni, kedvelem ezt a fajta időtöltést.
- Remélem nem szólítanak el bokros teendőid túl korán, reménykedem abban, hogy hosszú órákat fogunk ma eltölteni a vad űzésével. – igazság szerint jó lenne a nap nagyobb részére elszakadni az udvartól. Bár nekem fogalmam sincs, hogy milyen lehet Francisnek, azt azért tudom, hogy mióta az udvarhoz jöttem, gyakran érzem azt, hogy bor és nők nélkül nehezen lehetne kibírni és túlélni az ittlétet. Fáraszt a sok udvariaskodás és képmutatás. Jobb szeretem, ha valaki kimondja, amit gondol.
- És te tudod már, hogy mit kérj, ha tiéd lesz a nagyobb trófea? – bal kezemmel fogom csupán a gyeplőt, így jobbom szabadon marad. A hajtók és a kutyák teszik a dolgukat, nekünk pedig van időnk váltani néhány szót egymással.
- Megengedsz egy személyes kérdést? – pillatok a hercegre és csak akkor folytatom, ha erre engedélyt ad.
- Milyen Mary királynő? Még nem váltottam vele szót. – hiszen csak nem régen érkeztem ide magam is, aztán pedig bele kényszeríttettek egy házasságba. Nem volt időm, hogy személyesen is megismerjem barátom jövendőbelijét.

zene: amit hallgatsz | megjegyzés: valami | szószám: ide | ©

Henri &  Francis

Mindig is imádtam a vadászatokat, a lovaglást, a cseppnyi szabadság érzését. Ezért is keltem jó korán, hiszen végre egy nap, amikor nem a kötelezettségeimmel kell foglalkoznom. Henri, jó cimborám, nem is jöhetett volna jobbkor, hiszen Mary felbukkanása eléggé megzavarta monoton hétköznapjaimat, és jól esne kissé kiszellőztetnem a fejem a végre.
Az ajánlatát egyből elfogadtam, kérdés sem volt, hogy akarok vadászni. Bár talán kicsit túlzásba is estem a túl korai ébresztővel, de nem érdekelt. Már este összehívtam a hajtókat, hogy készüljenek, és a kutyákat is készítsék fel.
És amint idejét láttam az indulásnak, már fel is sorakoztak az udvarban. Senki más nem tart velünk csak pár hajtó, a kutyák és mi ketten. Jó szórakozás, kellemes időtöltés.
Mindig felvillanyoz, és most pláne, hogy nem apám mögött kell lovagolnom, hiszen azok a vadászatok, amikben ő is részt vesz, nem éppen szórakoztató. Akkor inkább arra kell figyelnem, hogy a vadban tegyen kárt, ne saját magában.

Intettem a kíséretnek és az istállómester már hozta is lovamat, míg az egyik hajtó a fegyvereimmel lépett előre. A távolban megláttam Henrit is, így lassan megindultam felé, majd mikor odaértem, biccentettem.
- Szép reggelünk van - néztem körbe lovam hátáról. - Tökéletes a vadászathoz, nem gondolod?
Megigazítottam a kengyelt, végül előre engedtem a hajtókat, hogy kezdjék már most, a birtok szélén.
- Akkor mehetünk? - néztem barátomra kérdőn. - De, hogy legyen valami izgalom is, mit szólnál egy versenyhez? Aki a legnagyobb vadat teríti le, annak jár valami ajándék. - Indítottam lovam, de még gyorsan hozzátettem. - Ne fogd vissza magad!

Francis & Henri

Az egyetlen alkalom, amikor hajlandó vagyok korán – vagy viszonylag időben – kelni, azaz, ha vadászni megyek. Természetesen ez alól kivétel, ha csatába megyek és abban veszek részt, mert akkor nem lehet sokáig húzni a lóbőrt, de erről most szó sincs.
Francis-el - meg még egy rakat kísérővel – bevesszük az erdőt, aminek kiváltképp örülök. Mióta az udvarban vagyok, kifejezetten örülök, ha kiszabadulhatok a sok bájolgó ficsúr és udvarhölgy közeléből – bár utóbbiak társaságát nagyon is tudom kedvelni, ha a szoknyájuk alatt lehetek – lényeg, hogy kissé nehezemre esik az álszenteskedés és az illemre se szeretek adni. Amit gondolok, azt ki is mondom, nem fogom vissza magam. Szerencsére a rangom okán ezt a legtöbb esetben meg is tehetem minden gond és következmény nélkül, kivéve, ha nálam magasabb társadalmi osztálybélivel beszélek, mert semmi kedvem ahhoz, hogy felségárulás vádjával perbe fogjanak, aztán a fejem vétessék a nyakamról. Őszintén szólva már egészen hozzászoktam, hogy a kobakom a testemen van, fővesztés után meg igencsak kétlem, hogy hasonlóan kiválóan érezném magam, mint most.
Ébredés után felöltözöm – most kihagyom, hogy keressek egy formás kis szolgálólánykát, úgy tűnik a házas élet, tényleg hozott némi változást, de még nem tudom, hogy tetszik-e vagy sem? – és magamhoz veszek egy kupa bort. Ezt követően megyek le az istállóba, ahol az egyik legényt utasítom, hogy szerszámozza fel a lovamat. A vadászathoz szükséges fegyvereim már nálam vannak. A trónörököst várom és természetesen a kíséretét is, amennyiben azzal kíván érkezni.
A lovászgyerek hamarosan előkerül a hátasommal, felnyergelve. Felülök rá és felhúzom mindkét kesztyűmet. A hajnal már régen elmúlt, az idő pedig nem is lehetne ennél alkalmasabb arra, hogy levadásszunk egy dámvadot vagy egy méretes vaddisznót, attól függően, hogy melyikhez lesz épp szerencsénk.
A vadászat izgalma, a lovaglás lehetősége mindig jó kedvre derít, és bár nem vagyok egy humorherold, ilyenkor még a természetem is egészen elviselhetővé válik. Már amennyire az én természetem annak mondható.
Két éve már, hogy ismerem Francist és a nagy korkülönbség ellenére azt hiszem egészen jó barátságot sikerült kiépítenünk. Kedvelem és hiszem, hogy jó királya lesz az országnak, hűségem és életem az övé.

zene: amit hallgatsz | megjegyzés: valami | szószám: ide | ©